Annak az időnek már régen vége, amikor Olaszországot tartották a világfutball paradicsomának. Pedig sok évtizeden át az volt a helyzet, hogy a földkerekség legjobbjai Itáliába igyekeztek.
A legnevesebb brazilok közül ott játszott Roberto Carlos, Falcao, Socrates, Dunga, Zico, Kaká, Rivaldo, Ronaldo, Ronaldinho; a német képviselet olyan hírességekből állt, mint Schnellinger, Effenberg, Haller, Matthäus, Rummenigge, Klinsmann, Völler; a francia légiót – többek között – Thuram, Blanc, Desailly, Deschamps, Vieira, Zidane, Papin, Henry, Trezeguet alkotta, az argentint meg (szintén kivonatos névsor) Passarella, Redondo, Veron, Maradona, Batistuta. Hogy a honosított dél-amerikai nagyságokról, az argentin Montiról, Orsiról, Sivoriról, a brazil Altafiniről, Sormaniról, az uruguayi Schiaffinóról már ne is beszéljünk…
Ma bizony szerényebb a készlet.
Ám az olasz válogatott tavaly Eb-döntőt játszott, a Milan pedig nemrégiben 2-0-ra legyőzte a Barcelonát. A helyzet ellentmondásos, hiszen – az előbbieken túl – a Juventust a Bajnokok Ligája favoritjai között emlegetik, miközben Itáliában egyre fogyatkozik a közönség, ha nem is olyan ütemben, mint a csillagok serege. A négy nagy európai bajnokság látogatottsága közül a Serie A-é a legalacsonyabb: az átlag nézőszám 22 253. A Bundesligában 41 884, az angol Premier League-ben 35 755, a spanyol Primera Divisionban 28 923 ugyanez – illetve, dehogyis ugyanez – az adat. Az érdeklődés csökkenése éppen abból fakad, hogy a külföldi sztárok létszáma és minősége az utóbbi évtizedben korábban elképzelhetetlenül megcsappant. A hajdanán megszokott nagy bevásárlásoknak végképp „betett” a gazdasági válság, a klubok nem áldozhatnak rekord (de még rekord közeli) összegeket sem a bálványok szerződtetésére. Ráadásul azok azért sem mennének Olaszországba, mert a legmagasabb – csaknem 50 százalékos – itáliai adókulcs a legkevésbé sem vonzza őket, de erről hovatovább fölösleges említést tenni, mert az itáliai klubok örülnek, ha jelenlegi hazai ászaikat ki tudják fizetni. (Az olasz világklasszisok tekintetében is jókora a visszaesés: van Buffon, Pirlo – és? A legfényesebb dekádokban legalább öt-hat legendás futballista játszott egyszerre a squadra azzurrában.)
A legnagyobb itáliai klubok számára hatalmas teher a mostani kerettagoknak járó összegek átutalása is. Krízis ide, krízis oda, nem potom pénzekről van szó… A Milan évente 120 millió, a Juventus 115 millió, az Internazionale 100 millió eurót költ csak a labdarúgók fizetésére; ebből a szempontból már érthető, hogy a Milan miért engedett el négy legjobban kereső játékosa közül hármat. A vörös-fekete klubvezetők nem akarták „nyögni” Thiago Silva, Ibrahimovic, Pato jövedelmét, és Robinhóét sem akarják, de tőle nem tudnak olyan áron megválni, amilyen csábító ellentételezésért azt szeretnék. (Azért Berlusconi a választási kampány során szerzett valahonnan valamennyi dohányt, hogy megkaparintsa Balotellit.)
Közben sorra cikkeznek arról az olasz lapok, hogy – a Juventusét kivéve – mennyire korszerűtlenek az itá liai stadionok. Nekünk legyen mondva – fűzhetik hozzá idehaza, de arrafelé más a mérce. Kétségtelen tény, hogy az ottani arénák lassanként negyedszázaddal ezelőtt, az 1990-es vb idején voltak modernek – többségüket a világbajnokságra újították fel –, de azóta nagyjából annyit vesztettek szépségükből, amennyivel a Serie A játékának látványa fakult az utóbbi évtizedben. Fejlesztés a jelenlegi gazdasági viszonyok közepette nem várható, így viszont szembe kell nézni azzal, hogy a Bundesliga látogatottsági rangsorában (40 518- as átlag nézőszámmal) a tizenegyedik helyen álló Werder Bremen is megelőzi a Juventust (37 964). A két legnépszerűbb olasz csapat, az Inter (45 531) és a Milan (44 899) Németországban nem férne be az első hétbe… Tíz esztendővel korábban a Milan 64 466-tal volt első, az Inter pedig 62 288-cal a második Olaszországban, de 2003-ban még Milan–Juventus BL-döntőt rendeztek, és az Internazionale is a legjobb négy közé jutott.
Az aggasztó jelekhez képest a nemzetközi porondon kiválóan teljesít a mai olasz futball, bár európai dominanciája a múlté. Úgy is lehet mondani: jól gazdálkodik azzal, amije van. Noha a jelen itáliai mezőnyének nívója szembeszökően szerényebb, mint régebben, a garnitúra tagjaiból kihozzák a maximumot. Mindenekelőtt taktikailag, mert ebben a tekintetben Olaszország alighanem mindig is világelső volt (vagy minimum a legkiválóbbak közé sorolhattuk). Nem kis büszkeséggel jegyzem meg: ezt a futballkultúrát hajdanán magyar edzők és játékosok – Károly Jenőtől Czeizler Lajosig, Weisz Árpádtól Schaffer Alfrédig, Mike Istvántól Nyers Istvánig, Zsengellér Gyulától Sárosi Györgyig – alapozták meg és szélesítették ki a déli országban.
Kitűnő honfitársaink nem sejtették, hogy egyszer az olasz futball is bajban lesz, azt meg még kevésbé, hogy az itáliai labdarúgás legsúlyosabb gondjai is eltörpülnek az itthoni problémák mellett…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!