Nem kevesen vannak, akik messzemenően csalódottak amiatt, hogy a magyar labdarúgó-válogatott csupán tizenegy pontot szerzett eddig a vb-selejtezők európai D csoportjában.
Azzal együtt is, hogy a csapat – hat forduló után – a második, valószínűleg pótselejtezős helyen áll. (Azért csak valószínűleg, mert a kilencből egy – az eredmények alapján a leggyengébb – csoportmásodik nem játszhat play-off-mérkőzéseket, azaz kiesik.) A szurkolók és a szakértők egy része, valamint néhány orgánum kifejezetten haragos: azt mondják, a kulcsjátékosoknak tartott futballisták rendre alulteljesítenek, Egervári Sándor szövetségi kapitány pedig túlságosan óvatos, azaz ahelyett, hogy offenzív felállásban küldené a pályára az együttest, rendszerint csak egy csatárt játszat, s ennek a következménye a legutóbbi két „sovány” döntetlen (itthon a románokkal, majd Isztambulban a törökökkel szemben).
A válogatott játékától magam sem vagyok elájulva, mégis tűnődésre késztetnek az éles kritikák, mert adódik a kérdés: a bírálók vajon mire számítottak? Sőt az is felvetődik: azok, akik simfelik a nemzeti együttest és szakvezetőjét, hol élnek? Elvégre magyar csapat 1986 óta nem járt világbajnokságon, és labdarúgásunk általános helyzete a bő negyedszázad alatt nemhogy nem javult vagy stagnált, de romlott. A hazai futballisták minősége hovatovább értékelhetetlen, az NB I iránti érdeklődés lassanként mérhetetlen.
Az előző két első osztályú(?) fordulóban 15 600, illetve 14 700 volt az össznézőszám, az átlag 1950-et, majd 1873-at tett ki. A modern labdarúgás világában ezek az adatok értelmezhetetlenek, 1873 szurkolóért nem érdemes meccset rendezni. (Pénzügyileg semmiképp sem, hacsak a játékosok nem amatőrök.) S noha a sorozatos tévéközvetítések – az ár-érték arányt kevéssé tükröző jogdíjak miatt – segítenek valamelyest a klubok gazdasági nehézségein, a futballnak olyan ellenpropagandát csapnak, hogy ami bejön a réven, az elvész a vámon. A látvány ugyanis lehangoló, sőt egyenesen abszurd. Itt nem elsősorban a játék kezdetleges színvonalára gondolok, hanem arra, hogy minálunk a tévén látható hazai futballszéria folytonos velejárója a néptelen lelátók képe. A kamera nem tud hazudni: ahol nincs ember, ott nincs ember, márpedig egész szektorok árválkodnak üresen; a kulisszák még a pótfocinál is nyomasztóbbak. Szinte minden egyes közvetítésbe kódolva van, hogy ez aztán nem izgat senkit, még akkor sem, ha harsog a riporter. (A tribünökön annál nagyobb a csend.) A honi „sztárcsapatok” sem vonzók: a Debrecen 800 néző előtt lépett fel Pápán, a Videotont 2000-en fogadták Szombathelyen.
Ilyen hátországgal mitől elégedetlenek hát a válogatottat leszólók? Efféle körülmények között már-már hajlamos vagyok valóságos csodának tekinteni a nemzeti együttes csoportbeli második és a világranglistán elfoglalt harmincharmadik helyét. Azt persze nem tudom, a csapat képes lesz-e megőrizni pozícióját, hiszen legközelebb Bukarestbe kell mennie, és a román fővárosba aligha utazhat favoritként – ráadásul a gárda előtt áll még egy hollandiai kirándulás is –, de hogy a kvalifikációs szakasz félidején túl egyáltalán versenyben van a továbbjutásért, az nem nevezhető a jelenkori magyar labdarúgás egészéből logikusan fakadó produkciónak. Igaz, a kerettagok jó része külföldön játszik (ha játszik), de az NB I-et sem csupán egy-két játékos képviseli, gondoljunk Mészárosra, Kádárra, Guzmicsra, Bödére, Kovács Istvánra és a többi itthoni kerettagra. Nekik hétről hétre azzal kell szembesülniük, hogy az emberek mind inkább elfordulnak attól a bajnokságtól, amelyben futballoznak – ha az utóbbi hónapok trendje érvényesül, akkor a 2012/2013-as évadban minden idők legalacsonyabb nézőátlaga fenyeget –, s közben „muszáj” lépést tartaniuk a románokkal, a törökökkel. Pillanatnyilag le is hagyják vetélytársaikat, és a félholdasokat minden bizonnyal a selejtezők végén is megelőzik.
Ha csupán harmadik lesz csoportjában a válogatott, akkor csak folytatja azt, aminek évtizedek óta szomorú szemtanúi vagyunk. Ha megtartja a hollandok mögötti helyezést, az – a végtelenül kudarcos huszonhét esztendőhöz és az ugyancsak vigasztalan hazai állapotokhoz képest – több mint bravúr volna. A pótselejtező sikeres megvívása pedig már-már felfoghatatlan lenne.
De maradjunk a földön.
Mindannyian.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!