A helyi férfi röplabdacsapat miatt jöttünk, amely NB I-es elődöntőt játszik a Kecskeméttel. Egyszer csak feltűnik az impozáns, modern sportcsarnok, amely méretével és főleg világoskék tetejével jobban talán el sem üthetne a környezetétől. Itt játszik tehát a falu büszkesége, a Dági KSE, amely három éve a negyedik helyen végzett a bajnokságban, idén pedig még ezt is túlszárnyalhatja, miután harmadik helyen zárta az alapszakaszt. Mindezt amatőrként, vagyis úgy, hogy a játékosok iskola vagy munka mellett jönnek össze esténként edzeni.

A teremhez érve némi magyarázatot kapunk, hogy miért voltak annyira kihaltak az utcák, a falu apraja-nagyja már a bemelegítést figyeli, vagy – és ez a többség – az épületen belül lévő büfénél maga is melegít. A tévében Videoton–Debrecen labdarúgó-csúcsrangadó, de egy-két kivételtől eltekintve mindenki a képernyőnek háttal foglal helyet – azt is csak egy férfi veszi észre, amint a Debrecen az év potyagóljával vezetést szerez. Az egyik asztalnál három középkorú hölgy ül, elsőre nem az a tipikus meccsre járó társaság. Kiderül, Tátról jöttek, hogy szurkoljanak a megye legjobb csapatának.

Később azért bevallják, korábban ők is röplabdáztak, így nem véletlen, hogy itt vannak. Belebotlunk esztergomiakba, dorogiakba, csolnokiakba, de legtöbben persze helybeliek. „A vasárnapi szentmisén is kihirdetik, hogy este meccs van, menni kell” – mesélik, mi pedig kezdjük megérteni, hogy itt bizony tényleg a röplabda „a sport”, és nemcsak azért, mert egyébként annyira hegyes-völgyes a falu, hogy egy focipályányi egyenes felület nincs is. Amikor a csapatról érdeklődünk, nincs olyan válasz, amelyben ne szerepelne a „büszkék vagyunk” kifejezés. „Nekik köszönhetjük, hogy most már sokan ismerik Dág nevét. Annak idején útjelző táblákat kellett kitenni, hogy az ellenfél csapatok idetaláljanak. Sokan el sem hitték, hogy van ilyen falu, azt gondolták a Dág valami rövidítés, mondjuk Dunántúli Állami Gazdaság” – meséli nevetve három idős úr, akik a klub alapítására is emlékeznek.

A történet 1947-ben kezdődött, ekkor hozta létre az egyesületet Oszuska Miklós, a helyi iskola testnevelő tanára és igazgatója. A korszerű csarnokot 2000-ben fia, Zoltán építtette fel önerőből. „Szerencsére megengedhetem magamnak, hogy áldozzak arra a csapatra, amelyet édesapám úgy szeretett. Nem mellesleg több mint 45 éve én is az egyesület sportolója vagyok. Mostanra többnyire csak edzősködöm, de néha még beállok bajnokin is” – mondta az 59. születésnapját éppen ottjártunkkor ünneplő Oszuska Zoltán, aki ezzel alighanem a valaha volt legrutinosabb játékos, aki első osztályú meccsen pályára lépett. A csapat egyébként csak a mérkőzésekre jár Dágra, az edzések Tatabányán vannak, lévén, hogy a keret nagy része tatabányai vagy tatai. Meglehetősen furcsa helyzet, de a játékosok egyként vágják rá, hogy szeretnek ide járni, mert mint egyikük hozzáteszi: „ilyen hangulat a világon sehol sincs”.

Nos, ebből mi is hamar ízelítőt kapunk. Kezdésre tódul a terembe a tömeg, gyorsan megtelik a néhány száz ülőhely.

Sokaknak már csak az ajtó előtt jut hely, sőt, akadnak, akik a folyosón rekednek. A többezres sportcsarnokokhoz képest pici légtérben elképesztő hangzavart csap ez a pár száz, kereplőkkel, dudákkal, kürtökkel felszerelt, lelkes drukker is. „Írd fel a jópofa szurkolói beszólásokat is!” – ezekkel a szavakkal szoktak a szerkesztők útra bocsátani, de erről a tervemről rögtön le kell mondanom, ugyanis az első labdamenettől kezdve már a mellettem helyet foglalók hangját sem lehet hallani. Jobb híján marad a szájról olvasás, amiben nem is kell túl gyakorlottnak lenni, hogy az ember észrevegye: a dági vezetést látva a vendég kecskemétiek száját egyre több „b” betűs szó hagyja el. Játsz­ma­labdákhoz is jutnak a házigazdák, de nem sikerül kihasználniuk, igaz, az egyiknél mintha a sáncoló kecskeméti kezek is hozzáértek volna a végül a nézők között kikötő labdához. Hiába a reklamálás, a játékvezető kitart ítélete mellett – pedig kezdés előtt egy órával a parkolóban elárulta, hogy ha nem bíróként lenne jelen, bevallaná, hogy neki is szimpatikus a dági kiscsapat. A szett végül a Kecskemété lesz, csakúgy mint a következő kettő, így az esélyesebb vendégek nyerik a találkozót. Arcukon megkönnyebbülés, edzőjük be is ismeri, tartottak a dági csarnok atmoszférájától.

Oszuska Zoltán az utolsó labdameneteknél még hevesen magyaráz a kispadról, pár perccel később viszont higgadtan értékeli a meccset. „A röplabda azért egy igazságos sportág…” – kezdi, és ebben talán minden benne is van. „Szerettük volna megörvendeztetni a szurkolókat, de nekünk a profi csapatok ellen már nem reális a győzelem. Persze talán nem is ez a lényeg. Itt Dágon csak ez maradt, már a focicsapat is megszűnt. Az apám kezdte el a röplabdát a faluban, most pedig már az én két fiam is játszik az első csapatban. De nem ők az egyetlenek a keretből, akiknek már az apjuk, sőt a nagyapjuk is itt röplabdázott. Így talán nem túlzás: igazi családias csapat a miénk”.

Ahogy körülnézek, egy dolog feltűnően hiányzik, mégpedig a szponzorok molinói. „Hát, azokat ne is keresse! A felszereléseket, a terem fenntartását, a mérkőzések és az utazások költségeit mind saját zsebből fizetjük. Előrelépni így szinte lehetetlen. Már az is kész csoda lenne, ha amatőrként megszereznénk a bronzérmet. Igaz, ez azért a magyar röplabda mostani helyzetéről is elég sokat elmondana” – ironizál Oszuska Zoltán.

A büfében még hosszasan tart a levezetés, az elcsípett beszélgetések alapján egy biztos, a játékvezetők sokáig fognak csuklani. Lassan aztán mindenki hazaindul, a nyugodt utcákba egy kis időre újra élet költözik. Kifelé autózunk, a fülünk még mindig cseng. A község végét jelző táblán utoljára olvassuk a Dág feliratot – most már nem épp a csendes jelző jut róla eszünkbe. És nem is az átlagos.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!