A magyar labdarúgó-bajnokság 1901 óta íródó történetében tavaly fordult elő először, hogy egyetlen fővárosi csapat sem zárt dobogós helyen. Az öt legtöbb bajnoki címmel büszkélkedő klub – Ferencváros, MTK, Újpest, Honvéd, Vasas – az idei szezonban is az első osztályban szerepel, de hírnevüket ezúttal sem fogják öregbíteni.
– Érdemes néhány évet visszamennünk az időben, hogy megértsük a kérdést. Míg Nyugat-Európában a 20. század a hivatásos sport üzletté válásának időszaka, addig keleten a második világháborút követően a politikai célú finanszírozás volt jellemző. A legtöbb állami szervezetnek megvolt a maga csapata, amelyet demonstrációs felületként használt, és ennek megfelelően támogatott. Mivel ezek többsége Budapesthez kötődött, a folyamat velejárójaként fővároscentrikus „vízfejűség” alakult ki. Hozzá kell tenni, hogy Magyarországon a labdarúgás tradicionálisan is elsősorban Budapesthez kötődött, tehát már ’45 előtt is meghatározó szerepük volt az itteni alakulatoknak. Érthető módon ezt a struktúrát nagyon érzékenyen érintette a rendszerváltás. Az akkor keletkező forráshiányt máig gondot jelent pótolni. Könnyebb persze azokban az országokban, ahol erős a gazdaság és széles a piac, mint például Oroszországban. Komoly nemzeti tőkeerőről azonban idehaza nem beszélhetünk, ráadásul a külföldi cégeknek sem épp célcsoportja a tízmilliós Magyarország. Amíg tehát hiányoznak a valós, valamiféle megtérülési szándékkal a sportba fektető tulajdonosok, addig a fővárosi csapatok háttérbe szorulása várhatóan folytatódik.
– Mennyivel szerencsésebb a vidéki klubok helyzete?
– Mostanra nagyon fontos kérdéssé vált, hogy van-e a sportvállalatok mögött megfelelő méretű helyi piac, továbbá, hogy milyen erős a helyi kötődés, a lokálpatriotizmus. Ezeknek nemcsak a nézőszám, hanem a helyi szponzorok tekintetében is hatalmas jelentőségük van, márpedig ebben a vidéki fellegvárak sokkal jobban állnak. Az ő esetükben a helyi önkormányzatok is nagyobb szerepet vállalnak, például a létesítmények vagy az utánpótlás terén, sőt akár mint tulajdonosok is. Ebből is látszik, hogy a sport máig „jobban érti” az állami működés logikáját, ami nem csoda, hiszen eredetét, belső kényszereit tekintve ahhoz áll közelebb. Az üzlet logikáját így itt legtöbbször hiába keressük.
– Így már érthető, hogy Magyarországon a sport finanszírozásával kapcsolatos problémák esetén rendre az államtól várják a megoldást.
– Ez nem feltétlenül jelent rosszat, ugyanis az állam és a hivatásos sport szabályozási, működési és financiális kapcsolatai mellett lehet és érdemes is időtálló, közgazdaságtanilag is megalapozott érveket felsorakoztatni. Fontos azonban, hogy a kormányzati lépések mögött sok szempontból átgondolt döntések álljanak. Érdekes például az az Országgyűlés által már tavaly nyáron elfogadott törvénymódosítás, amely lehetővé tenné, hogy a nyereséges vállalatok társasági adójuk legfeljebb 70 százalékával az úgynevezett látványsportágakhoz tartozó szervezeteket, szakszövetségeket vagy közhasznú alapítványokat támogassanak. Ezek a kiemelt sportágak a labdarúgás, a jégkorong, a kézi-, a kosár-, valamint a vízilabda. Elfogadása esetén az Európai Unióban precedenst teremtő törvény életbe lépéséhez az EU Versenyjogi Bizottságának döntése szükséges. A háromlépcsős eljárás jelenleg a második szakaszban tart, de az eredeti szöveggel kapcsolatban megfogalmazott 27 kérdés, aggály ellenére valószínűleg csak idő kérdése, hogy a tervezet zöld utat kapjon Brüsszelben.
– Ha jól sejtem, a gondok a megvalósításnál kezdődhetnek.
– Igen, ugyanis a törvény egyelőre nagyon sok kérdést vet fel. Nem tudni például, mekkora emögött a valós vállalati szándék. Egy, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium – mint a sportért is felelős tárca – megbízásából végzett kutatás szerint ennek mértéke 10 százalék körül várható. Ez azt jelenti, hogy éves szinten körülbelül 25 milliárd állam által átengedett adóforint áramolhat a már említett sportágakba. A gyakorlatban persze ez ennél jóval kisebb vagy akár nagyobb összeg is lehet. Azt tartom valószínűnek, hogy a multik nagy részét továbbra sem fogja érdekelni a sportszponzoráció, míg a helyi kis- és középvállalatok nagyobb arányban élnek majd a lehetőséggel. Ez adott esetben erősítheti a fővárosi csapatok háttérbe szorulásának tendenciáját. Mindenkit érzékenyen érint ráadásul, hogy a szövetségek már idei költségvetéseikben is kalkuláltak ezekkel a bevételekkel, amelyekre egyelőre biztosan várni kell.
– Milyen kérdések várnak még megválaszolásra a törvénnyel kapcsolatban?
– Fontos lenne valamilyen módon előrejelezni, hogyan hat mindez a sportágak szponzori piacára. Az új rendszer felfedheti a magyar sportszponzoráció azon furcsaságát, hogy a támogatások mögött sokszor nem üzleti cél, hanem személyes kapcsolatok állnak. Márpedig, ha egy cég él a fenti lehetőséggel, kérdés, hogy vajon emellett fenntartja-e korábbi támogatásait is. Fontos viszont, hogy a társasági adó felajánlása nem szponzoráció, így hivatalosan reklámfelület sem jár érte. Nem tudható előre az sem, hogy milyen aránytalanságok mutatkoznak majd az egyes szervezetek vagy épp az egyes sportágak részére felajánlott összegek között. További aggodalmakra adhat okot, hogy a pénzek lehívásához a klubok részéről némi önerőre, a teljesülések folyamatos ellenőrzéséhez pedig fejlett monitoring rendszerre van szükség, amelyek ez idő tájt szintén nem adottak.
Jó tehát, hogy van koncepció, de hatástanulmányok nem születtek a tervezettel kapcsolatban, így az átgondolatlannak tűnik, és félő, hogy megzavarja a komplett szponzori piacot. A fenti kérdésekre mielőbb választ kell adni, mert az Európai Bizottság várhatóan még az idén elfogadja a törvényt, amely az azt követő 15. napon hatályba is lép.
– 2011 az olimpiai kvalifikáció szempontjából is kulcsfontosságú. Adottak-e az anyagi feltételek a sikeres szerepléshez?
– Az elmúlt évihez képest 1 milliárd forinttal emelkedett az olimpiai felkészülés támogatása, ami szintén a sport stratégiai ágazatként való kezelését mutatja. Érdemes azonban összehasonlítást végezni a pekingi olimpiát megelőző 2007-es esztendővel. Így láthatóvá válik, hogy több olyan sportág is van, ahol a kapott támogatás mértéke nem éri el a négy évvel ezelőttinek az inflációval megnövelt értékét. A rendszer egyébként a jövő évtől kezdődően egycsatornássá válik, minden egyes forint a Magyar Olimpiai Bizottságon keresztül jut célba. A pénzek elosztása korábban túlstrukturált és rendkívül szerteágazó volt, most viszont a MOB felelőssége lesz hatalmas. A pontozási szisztéma, ami a tételek szétosztásáról hivatott dönteni, csak akkor megfelelő, ha figyelembe vesz bizonyos sajátosságokat. Tekintettel kell lennie például arra, hogy egyes sportágak (pl. kajak-kenu) médiaképességükből adódóan kevésbé tudják bevonni az üzleti szférát a finanszírozásba, illetve, hogy a sportolók felkészülése, versenyrutinjuk megszerzése több olimpiai ciklust is átívelhet. Hogy mire elegendőek ezek az összegek? Az általános tapasztalat azt mutatja, hogy a „minimálprogramra”: a legjobb versenyzők hátterének „meghúzott nadrágszíjú” biztosítására.
Minden érintett kérdéskör esetén azt tudom mondani, hogy érdemes komplexen átgondolt, stratégiai elképzelésekkel alátámasztott, állami finanszírozású programokban gondolkodni. No, és lehet bízni a sportolói tehetségben, elkötelezettségben, alázatban, amelyeknek köszönhetően a magyar sportsikerek tekintetében még mindig messze erőn felül teljesít.
A legeredményesebb sportágak olimpiai felkészülési támogatásai (millió forint)
2011-es, illetve 2007-es támogatás
kajak-kenu 332 270
úszás 240 160
vízilabda 190 141
vívás 176 161
cselgáncs 105 69
birkózás 98 111
kézilabda 95 130
atlétika 90 83
ökölvívás 70 73
öttusa 67 74
sportlövészet 67 68
torna 47 30
evezés 40 68
asztalitenisz 36 28
súlyemelés 25 58
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!