Ugyanaz a Szávay?

Szávay Ágnesről elsőként mindig egy sajtótájékoztató ugrott be, amelyet még 2007-ben, a US Open negyeddöntője után tartott. Az akkor 18 éves, lelkesen mesélő, mosolygós lány pillanatok alatt lopta be magát rengeteg sportrajongó szívébe, de legalább ugyanennyien kezdték félteni, nehogy a korán jött siker a fejébe szálljon.

A napokban aztán egy másik sajtótájékoztatón, túl sok-sok fájdalmon és a visszavonuláson, immár az értelmi sérült gyerekekkel töltött időről beszélt – ha lehet, még nagyobb átéléssel, mint annak idején a karrierjéről. És miközben a program zárásaként néhány speciális olimpikonnal teniszezett, egyre csak az motoszkált bennem: ez ugyanaz a Szávay Ágnes? Többek közt erről beszélgettünk, már amikor a szívük szerint egyfolytában rajta csimpaszkodó kis szeretetbombák adtak erre néhány percet.

– A honlapján azt olvastam, sokat fejlődött emberileg a speciális olimpikonokkal közös nyári, zánkai táborozás során.

– Ez így van, sőt, az alatt az egy hét alatt a világhoz való hozzáállásom is sokat változott. Köztük élve az ember hamar átértékeli, mi a fontos az életében, mik azok, amiken másokhoz hasonlóan hajlamos problémázni, miközben elfelejti az igazán lényeges dolgokat. Például a szeretetet, amiből talán senki nem képes többet adni, mint ezek a gyerekek.

– Már az első pillanatban érezte, hogy a „helyén van”?

– Ők nagyon őszinték, kimutatják minden érzelmüket, ha jó, ha rossz. Hamar megtanultam, hogy nem sajnálni, hanem becsülni kell őket. Egyébként ők is épek – csak nem egészségesek. A tenisznek pedig képesek teljesen átadni magukat.

– Egyértelmű volt, hogy a kényszerű visszavonulása után gyerekeket oktat majd?

– Mindig is rajongtam értük, ráadásul édesanyám pedagógus, úgyhogy talán örököltem is ezt a vénát. A karrierem utolsó éveiben a folyamatos sérülések, betegségek miatt korán el kellett kezdenem gondolkodni a civil életen, így elvégeztem több edzői tanfolyamot. Elegendő időm persze csak február óta van, amikor a sok szenvedés után végleg döntöttem az élsport befejezéséről.

– Azért nem épp ilyen áron akar magának az ember több szabadidőt…

– Persze hogy nem, de soha nem lesz lelkiismeret- furdalásom azért, mert abbahagytam. Mindent megtettem a folytatásért, talán még többet is, mint lehetett volna. Kihagytam fél évet, játszottam, megint kihagytam fél évet, kipróbáltam alternatív gyógymódokat, megint visszatértem, de nem lett jobb a derekam. Meg is akartam műttetni a gerincem, de lebeszéltek róla. Mikor meghoztam a végső döntést, igazság szerint kicsit meg is könnyebbültem. Ezt soha nem hittem volna, hiszen egész kicsi korom óta a tenisznek éltem, azt hittem sokkal megrázóbb lesz, ha egyszer be kell fejeznem. Úgy látszik, a sok fájdalom ezt is fölülírta.

– A hétköznapi életben is hátráltatják a sérülések?

– A derekam gyakorlatilag mindig fáj, de szerencsére már javulok, és azon vagyok, hogy hamarosan teljesen rendbe jöjjek. Azért az élsport nagyon kizsigereli az embert, és én hosszú éveken át teljesen ki voltam facsarva, úgyhogy most a regenerációs időszakomat élem.

– Nem teszi nehezebbé az aktív korszak lezárását, hogy a mai napig kapcsolatban maradt a sportággal?

– Nem akarom elfelejteni ezt a fejezetet, hiszen rengeteg szép emlékem is van. Soha nem volt kérdés, hogy maradok a tenisznél, tervben van például egy saját akadémia létrehozása is, ahol igyekszünk majd nemzetközi körülményeket teremteni a magyar fiataloknak.

– Az egykori ellenfelek közül volt, aki megkereste az utóbbi időben?

– Nem nagyon. Egyedül Dinara Szafinával maradt meg a jó kapcsolatunk, annak idején párosoztunk együtt, és majdnem egyszerre hagytuk abba. Őszintén, ez egy nagyon irigy közeg, még a legjobbak is ott rúgnak bele a másikba, ahol tudnak. Nekem, aki nehezen tűri az igazságtalanságot, ezt nehéz volt elfogadni, és egyáltalán nem is hiányzik ez a világ.

– És más, ami vele járt?

– A sok utazás biztosan nem. És a nagy médiaérdeklődés sem, annak idején is tíz felkérésből legfeljebb egyre mondtam igent. Ezzel együtt gyakran előfordul, hogy találkozom valakivel, és megjegyzi, mennyire más vagyok, mint amilyennek a tévés szereplések vagy a cikkek alapján hitt. Talán azért is kerültem a nyilvánosságot, mert nagyon sokat bántottak, ami sajnos engem általában lefelé húzott.

– Szafinát már említette, de mit szól ahhoz, hogy másik egykori párostársnője, Viktorija Azarenka nemrég még vezette a világranglistát, míg jelenleg második?

– Rá teljesen igaz, amit imént mondtam. Együtt nyertünk junior Grand Slameket, aztán ahogy megelőzött a ranglistán és bekerült a top20-ba, már nem is köszönt. Nem volt velem semmi különösebb baja, ő egyszerűen ilyen. A jó szereplése pedig abszolút benne volt a pakliban, juniorként felváltva vezettük a ranglistákat.

– Akkor ez azt is jelenti, hogy…

– Hát igen, hogy bennem is voltak még lehetőségek. Bánkódhatnék, hogy miért alakult így, de hiszem, hogy semmi nem történik véletlenül, ezért inkább a terveimre és a céljaimra koncentrálok. Azokból pedig van bőven, és meg is valósítom őket!

Egy másik Talmácsi

Egy életre is elég annyi balszerencse, amennyi Talmácsi Gábornak idén kijutott. Világbajnok motorosunk szezonja egy állcsonttöréssel kezdődött, majd több esés után júniusban a portugáliai Supersport-futamon a felrobbanó motorblokkból kirepülő alkatrész pisztolylövésként csapódott a bal sípcsontjának. Mint mondja, a kórházi ágyon fekve arra is felkészült, hogy amputálni kell a lábát – ehhez képest kész csoda, hogy mostanra, a beültetett csavarok mellett, már csak egy kis bicegés emlékezteti a történtekre. De vajon fejben is túl lehet-e lépni egy ilyen baleseten?

– Nem félek újra felülni a motorra, mert ami történt, annak annyira kicsi volt az esélye, hogy biztosan nem fordul elő többet. Más lett volna a helyzet, ha egy esés miatt kell ennyit kihagynom. Az biztos megfogott volna kicsit.

– Akkor tehát szóba se került a visszavonulás?

– Akik közel állnak hozzám, jó ideje mondják, hogy nem szabad már kockáztatni. Ez egy gyönyörű, de veszélyes sport, a modern gladiátorharc, ami nekem rengeteget adott, és nehezen válnék meg tőle. Viszont első az egészség, ha az megvan, akkor lehet a folytatásról dönteni. Egy izmot el kellett távolítani a lábamból, pechemre pont azt, ami a váltáshoz kellene. Most az a kérdés, a terápia hatására a környező izmok át tudják-e venni a szerepét? Mindenesetre van időm pihenni. Már ami a versenyzést illeti, mert a „másik Talmácsi Gábor” közben nagyon is aktív.

– Ki ez a másik Talmácsi Gábor?

– Nem a mostani baleset hívta életre, már évek óta építem a második karrieremet. Van egy menedzserirodánk, ahol fiatal sportolókat képzünk, egyengetjük a karrierjüket, illetve rendezvényeket szervezünk, támogatókat, partnereket keresünk. Három éve elkezdtem a sportmenedzser, sportszervező szakot is a TF-en, májusban diplomázom majd.

– Lehet, hogy nemsokára a Talmácsi Team színeiben látunk majd magyar tehetségeket a versenyeken?

– Ezen dolgozunk nap mint nap, vannak is sikereink, de azért a gazdasági hátteret hihetetlenül nehéz összerakni. Kelet-Európából jelenleg még a legalsóbb kategóriába se lehet pusztán a tehetséggel bekerülni, ott kell álljanak az ember mögött a támogatók. Úgy 4-500 ezer eurós (120-150 millió forintos) büdzsé alatt nem is igazán érdemes próbálkozni, mert annyiért nem lehet ütőképes technikát kapni. Magyar motorosként, hazai nagydíj nélkül ma ez a realitás.

– Akad azért valaki, aki magyarként, hazai nagydíj nélkül is elég sokra vitte. Annak mi volt a kulcsa?

– Akkoriban, amikor én kezdtem, még nagyobb értéke volt a tehetségnek, ezt most, hogy már a másik oldalról is kell nézzem a dolgokat, pontosan látom. De nem akarok kitérni a kérdés elől. Tény, hogy én edzés nélkül felültem a motorra, és úgy tudtam menni, mint akik egész télen tréningeztek. Emellett van egy olyan különleges képességem, hogy nyomás alatt tudom kihozni magamból a legjobbat. És persze, bár egyéni sportnak hívjuk, a motorozás valójában csapatsport, úgyhogy sokan mások is kellettek hozzá. A családi háttér, a támogatók, a menedzserek és sok kitartó munka, amivel végül a zuglói egyszobás lakásunkból eljutottam oda, ahova. És bár tudom, sokan mondják, hogy „a Talmának csak egyszer jött össze”, azért én a két vb-bronzéremre és a Moto2-ben elért összetett 6. helyre is nagyon büszke vagyok.

– Ez volt a maximum, amit ki lehetett hozni a pályafutásából?

– Erre azt mondom: igen, de nem. Úgy értem, alakulhattak volna jobban a dolgok, de, hogy ez nem így történt, annak rajtunk kívülálló okai voltak. Két évig voltam az Aspar csapatnál, ahol egy harmadik fél, a végül soha meg nem épült Balatonring miatt szétváltak útjaink. Ott jó lett volna maradni, mert egy kiváló csapat jött össze, velük lettem világbajnok, és lehettek volna még eredményeink. Szóval ezt sajnálom, bár itt sem arról volt szó, hogy rossz döntést hoztunk volna.

– A vb-címre nagyobb eséllyel pályázó csapattársat, Mika Kalliót sem volt rossz döntés megelőzni 2005-ben a katari célegyenesben?

– Az egy bonyolult helyzet volt: 15 perccel a futam előtt jött egy információ, ami csapatutasítás volt ugyan, de nem volt rendesen átbeszélve.

– Muszáj visszautalnom arra, amit korábban mondott, hogy ez egy csapatsport is.

– Jó, ez igaz, üzletemberként azt mondom, rossz döntés volt előzni. De versenyzőként, forrófejű srácként, aki mindig nyerni akar, azoknak az információknak a birtokában úgy éreztem, ezt kell tennem.

– Nem bánta meg?

– Nem, pedig a következő évem is ráment erre. De ha olyan nagy hibát követtem volna el, akkor egy évvel később nem kapok lehetőséget az Apriliánál, ahol aztán világbajnok lettem. Szóval valamit talán mégis csak jól csináltam. Egyébként sincs olyan, amit megbántam volna. Ha újrakezdhetném, egy valamit csinálnék másképp: azon a júniusi napon nem ülnék fel a motorra. Így viszont örülök annak, hogy ez után a szörnyűség után, a magyar orvosaimnak is köszönhetően, itt lehetek és csinálhatom a dolgomat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!