Gyuri

Szepesi György – nekem Gyuri – éppen ma megérte a kilencvenet is. Ma már nem hallani őt a rádióban, nem látni a tévében, hacsak archív anyagok után nem kutat az ember. Ettől azonban még nálánál fürgébb neje mellett szorgalmasan és takarékosan szedi a lábát: látom őt néhanap a budai bevásárlóközpontok egyikében, ahol ebédelni szokott, és a kezében mindig ott a Nemzeti Sport. Lám, nem könnyű elszakadni egy tápláléktól, ha romlik is az íze. Alighanem Gyuri mást is olvas, mert udvarias ember lévén mindig gratulál az írásaimhoz. Amelyek ritkán szólnak sportról. Ha mímeli is az örömöt, amit eme apróságok olvasása fölött érez, jólesik persze, végtére is elég dolga volt életében újságokkal. Csak épp nem tudom viszonozni a bókjait. Szívesen mondanám, hogy Gyuri, óriá­si volt, amit a magyar–angolon produkáltál, de hát ez neki épp úgy emlék, mint nekem.

Jó tudni, hogy még mindig közöttünk van – hamarosan mi, újságíró-teniszezők rendezünk egy tornát két kilencvenes ifjú, Gyuri és az ő testi-lelki jó barátja, Vándor Kálmán, a két egykori párosbajnok tiszteletére – kevésbé jó, hogy már nem fog teniszütőt a kezébe, s ugyancsak kevésbé, hogy a múló évek a szó fizikai értelmében még egy olyan „csinos zsenit” (Gábor Miklós nevezte magát így) sem kímélnek, mint ő. Ha ránézek azonban, a gábormiklósi fordulat mindkét eleme felbukkan az emlékeimben. A „csinost” hagyjuk, erről írjanak azok a sportoló és nem sportoló hölgyek, akik bálványozták őt anno. Hogy úgy mondjam, nem ezért szerettük. Hanem azért, mert azzal az aprósággal, amit mikrofonnak neveznek – aki valaha is a kezében tartotta, tudja, nem könnyű bánni vele – iskolát csinált, nyelvet alkotott, szállóigéket teremtett a sportközvetítésben. („Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!” – ez volt a marseille-i ka­taszt­rófa szepesiádája.) Kollégái, amíg igazán aktív volt, soha a közelébe nem jöttek. Amúgy a rádió az élet ajándéka volt neki is, hiszen az emberek, nem lévén televízió, látni nem látták imádottjai­kat, legfeljebb lelki szemeik előtt, melyek Gyuri hangjára jöttek működésbe. Ő látott, mivelünk meg láttatott. Az élet abban a tekintetben sem volt szűkmarkú vele, hogy egy amúgy rossz korban a magyar sport legnagyobb, leglelkesítőbb produkcióit közvetíthette. Hatalmas beleéléssel és nagyon hazafiasan. Úgy ápolgatta a nemzeti büszkeséget, azt, amit a mai divat magyarságtudatnak nevez, hogy talán még a politikai rendszerrel szembeni viszolygások tömegét is – ideig-óráig – kioltotta. A „Hajrá, magyarok!” az ő szájából mindig őszintén átéltnek hatott.

Az ötvenes években nem voltak médiacelebek, médiasztárok, de Szepesi Gyuri egészen bizonyosan a legnépszerűbb magyarok egyikének számított, ha nem – a színészvilágot leszámítva – „a” legnépszerűbbnek. Nem csak a közönség, a sportolók szemében is. Az Aranycsapat befogadta őt „tizenkettedik játékosnak”; alighanem ez volt a legnagyobb jutalom, amit egy sportújságíró valaha is kaphatott. Nagyon-nagyon szerette ezeket a fiúkat, azok meg viszontszerették. „Öcsi”, a vezérürü különösen.

A Szepesi-rádiótól a közönség nehezen búcsúzott. Annyira hozzászokott a „hanghoz”, az övéhez, hogy darab ideig közmondásosan a rádióközvetítést hallgatta és a tévét nézte. Aztán ennek is vége lett, ahogyan mindennek az életben, a televízió gyerekből kamasszá majd (minőségi) felnőtté vált. Szorított ugyan neki helyet – sporton túli műsorokban –, de alig hinném, hogy ezeknek az emléke épp oly eleven az agyában, mint önnön rádiós aranykora.

Apropó, emlékek. Köszönhetek valami utánozhatatlant Gyurinak. A 80-as évek legelején, amikor az MLSZ elnöke volt, én meg londoni MTI-tudósító, meghívatott engem is arra az ebédre, amit az angol szövetség adott az MLSZ-vezérkar, no meg a díszvendégként jelen levő Puskás Ferenc tiszteletére. Ott vált porrá tudatlanságom egyik, akkor még nyitott fejezete. A jelenlevő klubelnökök és nejeik úgy néztek Puskásra, mint valami félistenre, valósággal lerohanták autogramokért, szívből kacagtak kutyarossz angolsággal elmondott viccein, és elárulták nekem, ez nem a 6-3 miatt van, hanem amiatt a (hétből) négy gól miatt, amit Glasgow-ban egy BEK-döntőn a győztes Real szí­nei­ben az Eintracht Frankfurt kapujába belőtt.

Ha ránézek a kilencvenéves Gyurira, ez is eszembe jut, és hálát érzek. Meg úgy átfut rajtam, vajon mit szólna, ha ma kivezényelnék közvetíteni egy magyar NB I-es meccsre? Ő azért lehet hálás, hogy ilyen fölkérés már nem fenyegeti, alighanem belehalna, holott hosszú élet áll még előtte.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!