Mindig nagy érzelmeket korbácsol fel, amikor a sportdiplomaták le akarnak venni a listáról egy-egy olimpiai versenyszámot. Merthogy az nem annyira érdekes, nem mozgat meg tömegeket, és – különösen a közvetítések korában – a képernyő előtt ülve nem köti le kellően a figyelmet, vagyis reklámokat sem érdemes rászervezni.
Nem úgy, mint a golfra, amelyik 112 év után tér vissza a 2016-os riói nyári játékokra.
Vannak azonban nagy vesztesek. Ilyen például minden idők egyik legkülönösebb versenyszáma, a – nevezzük így – távollebegés, amely mindössze egyetlen nyári olimpián kapott lehetőséget, 1904-ben, St. Louisban. Lényege: fejesugrás a vízbe, majd siklás és lebegés előrenyújtott karral, mozdulatlanul, egy percig vagy az első lélegzetvételig. Csodás, nemde? A 19. század fordulóján azonban meglehetősen népszerű sportnak számított. Az olimpia szervezőit az sem tántorította el attól, hogy felvegyék a nyári játékok listájára, hogy egy 1893-as angol leírás egyenesen csigához hasonlította a vízen lebegő testek látványát, és felesleges időpocsékolásnak tartotta a lebegést.
Bizonyára hasonlóan gondolkodott John F. Kieran, a The New York Times sportszakírója is, aki 1930-ban a leglassúbb versenyszámként jellemezte a sportágat, majd így foglalta össze a verseny értelmetlenségét: vaskos fickók vetik magukat a vízbe, hogy aztán jéghegyként lebegjenek a vízben.
A sportág eredete a homályba vész, de minden bizonnyal a búvárkodáshoz köthető. A feljegyzések szerint 1854-ben egy bizonyos Mr. Drake 16,1 métert tett az említett módszerrel, Mr. Young pedig már 17 méterig jutott 1870-ben.
Ma már hihetetlenül hangzik, hogy egykor olimpiai sportág lehetett a távollebegés, az emberek azonban mindig is kihívásnak tekintették, hogy megtudják, milyen messzire juthatnak. Hilda Dand például 21,6 méterre 1925-ben. A világcsúcsot 1933-ban állította fel a brit F. W. Parrington 26,4 méterrel.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!