Tizenöt éves kapitány - Hosszabbítást remél a beugró Dárdai Pállal a magyar szövetség, de előtte a berlini fal.
Újabb súlyos kritikája a magyar futballnak az, ami Dárdai Pál körül zajlik. Az átmeneti(?) szakvezetővel két meccset megnyert, míg egyet-egyet döntetlennel, illetve vereséggel zárt a válogatott, az MLSZ elnöke pedig hamarosan Berlinbe utazik, hogy tárgyaljon Michael Preetz Hertha-menedzserrel a német klub U15-ös csapatát trenírozó edző további „kiadatásáról”.
Elgondolkodtató, mennyi követ képes megmozgatni a szövetségi vezérkar a tizenöt éven aluliak mesterének felnőtt kapitányi megerősítéséért. Egyrészt azért kell tűnődni, mert Dárdai hazai szerződtetését semmiféle koncepció nem előzte meg. Annyi történt, hogy a nemzeti együttes 2-1-re kikapott itthon az ugyancsak jegyzetlen északírektől, mire az elöljárók pánikba estek, és egyetlen vesztes tétmérkőzés után menesztették Pintér Attilát, akit persze ők neveztek ki arra a posztra, melyről oly hirtelen eltávolították.
Másrészt azért kell töprengeni a Dárdai melletti látványos kiálláson, mert az – miként Pintér kirúgása is – az idehaza alkalmazott edzők semmibe vételét tükrözi, ha nem épp olyan ad hoc döntés eredménye, amilyen az előző szakvezető felfedezése, majd katapultálása volt.
Nem kétséges: Dárdai irányításával kilencből hét pontot szerzett a címeres mezes együttes az Eb-selejtezőkön. Ám a három tétmeccsből csak egyet lehet kiemelni, mégpedig az elsőt, elvégre Bukarestben több mint harminc esztendeje nem jutott ponthoz a válogatott. E miatt nem is érdemes kitérni arra, hogy vajon miként játszott a csapat, mert a román fővárosban emberemlékezet óta először elért döntetlent szükségtelen magyarázni: annak az 1-1-nek – a szomorú évtizedek halovány fényében – mindenképpen értéke van.
A másik két díjmérkőzés már más lapra tartozik. A Feröer-szigetek amatőrjei feltétlenül, a finnek pedig minden bizonnyal gyengébbek a románoknál, azaz nagy kunsztnak nem nevezhető az északi vetélytársak 1-0-s legyőzése. Legföljebb az tekinthető művészetnek, ahogyan az a két siker megszületett. Mert mindkét találkozón az ellenfél futballozott jobban – bizony még a feröeriek is többet birtokolták a labdát honfitársainknál –, ám a szerencse a magyarok mellé szegődött. Azt hirdetni, hogy a felnőtt csapat edzőjeként első bálozó Dárdai ragyogó meglátásai vezettek a minimális diadalokhoz, nem több a magyar labdarúgásban régóta megszokott áltatásnál-önáltatásnál.
Mivel a játékban nem javult a szerény képességű válogatott, az előmenetelről egyéb nem mondható: így alakult. A mindössze harmincnyolc esztendős Dárdai rokonszenves, a gondolatait egyenesen kimondó, az itthoni közegtől régóta független és arra immunis ember, de nem lehet kétsége felőle: a hivatalosságok csak addig rajonganak érte, amíg takarót tart a szakmai és morális tekintetben egyaránt mozgásképtelen magyar futball fölé.
Előfordulhat, hogy a második-harmadik helyre vezeti a válogatottat a kvalifikációs csoportban, de az is lehet: a tétmérkőzésen bekövetkező első veresége után kidobják.
Már ha marad egyáltalán kapitány.
A folytatást az édesapja nem forszírozza. Idősebb Dárdai közöttünk élt mindig, s nem mellesleg: kiváló futballista volt. Noha egyszer sem ölthette magára a címeres mezt – fia ellenben annyiszor (61-szer) szerepelt a válogatottban, mint Mészöly Kálmán –, Palika születése előtt egy évvel, 1975 februárjában, Pécsett négy gólt rámolt be annak az Újpestnek, amely 1974 tavaszán BEK-elődöntőt vívott (4-2).
Lassan negyven éve nyilvánvaló: tudja, mi a dörgés.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
