„Épp most jöttem ki a Dunából” – szól bele a telefonba mikor felhívom, hogy egyeztessük a találkozó időpontját. Február közepe lévén alighanem száz emberből kilencvenkilenc kitalálná, hogy a vonal túlsó végén csakis Schirilla György lehet.
Alighogy találkozunk, máris odalépnek hozzá, ráköszönnek, megállítják. Rendkívül barátságos és közvetlen, mindenkihez van egy jó szava. Mint mondja, örül, ha leszólítják az utcán: „ilyenkor az autogramom is egészen máshogy néz ki, mert mikor a jeges vízből kijövök, úgy vetem oda a nevemet, hogy nem is érzem az ujjaimat” – meséli nevetve.
Kisétálunk a Duna Szabadság-híd és Erzsébet-híd közti szakaszához, arra a helyre, ahová talán a legtöbb emlék köti.
Édesapja 1957-től kezdve 37 éven át legalább egyszer átúszta itt télen a folyót. „Én világéletemben ódzkodtam, sőt féltem ettől az egésztől” – kezdi. „Hétéves voltam, amikor apukám a rá jellemző vakmerőséggel 95%-ös zajlásban merészkedett a vízbe. A folyó feléig jutott, ott megállt a szíve és ki kellett menteni. Ez az egyik első emlékem, de természetesen később is ott voltam minden egyes úszásánál. Hatalmasnak láttam őt, a teljesítményét pedig elérhetetlennek. A fizikai kihívásoktól mindig is tartottam, így soha nem is került szóba köztünk, hogy folytatom a hagyományt, pedig tizenöt éven át én voltam a kísérője. Ha ma is élne, biztos, hogy sohasem úszom át a Dunát.”
Édesapja – akinek szívbetegsége miatt születésekor az orvosok nem jósoltak többet negyven évnél – hatvanesztendős korában bekövetkezett halála felülírt mindent: „apukám tanítványával, Cserneczky Attilával, aki azóta sajnos szintén nincs köztünk, beszélgettünk egy augusztusi napon, mikor egyszer csak kitört belőlem, hogy folytassuk az úszást együtt. Már aznap edzettünk, télen pedig megvolt az első sikeres kísérlet. Leírhatatlan örömöt éreztem, mert tudtam, hogy apukám büszke rám odaföntről. Sokan jöttek oda és köszönték meg, hogy az örökébe léptem. Jó ideig még mindenki szemében a Schirilla fia voltam, mára viszont azt hiszem én lettem a Schirilla.”
Elmondása szerint ma már a téli úszások előtt is nyugodtan alszik, és csak akkor jön lázba, amikor a helyszínre érve meglátja a közönséget. Minden ilyen napnak megvan a maga forgatókönyve, benne néhány biztos ponttal. Mindig délután 2 és 3 óra között úszik, előtte minden alkalommal eszik egy mákos rétest. Általában 15 percet tölt az alig fagypont fölötti hőmérsékletű vízben, az eddigi leghosszabb ideje 26 perc volt. Miután kijön, szól néhány szót a közönséghez, autogramot oszt, de ezt követően szüksége van néhány perc magányra, mert ilyenkor szinte elviselhetetlen a fájdalom. Csak mintegy negyed óra után áll a zuhany alá, ahol először hideg, langyos, majd meleg vizet enged magára és csak ezután forrót.
Tulajdonképpen 50 perccel az úszás után már „szalonképes” állapotba kerül, de a testének öt nap is kell, amíg minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Nap végén a feleségével és a négy gyermekével beül egy helyi vendéglőbe, ahol mindig rántott sajtot rendel tartármártással, sült krumplival és paradicsomsalátával. „A hétéves fiam ugyanazt szokta kérni, mint én. Nála benne van a pakliban, hogy a nyomdokaimba lép, bár egyelőre a bátyjához hasonlóan ő is focizik, és ez szerintem jól is van így.”
Schirilla György – ebben is édesapja példáját követve – 25 évig volt vegetáriánus és talán ma is az lenne, ha 2008-ban nem dönt úgy, hogy futva teszi meg a Budapest és a Vatikán közti 1450 km-es távot, amelynek végén a pápa is fogadta. Naponta 70-80 kilométert tett meg, az olasz Alpokba érve pedig már jócskán fehérje híján volt a szervezete. „Hozzatok egy grillcsirkét” – mondta segítőinek, véget vetve ezzel a negyedszázados vegetáriánus létnek.
A folyónál most is nagyon erős északi szél fúj, éppen úgy, mint három évvel ezelőtt, amikor mint mondja, kis híján meghalt a hullámok között. Nem adta fel, mert nem akart csalódást okozni a parton álló többezres tömegnek. „Engem ezek az úszások már nem tesznek boldoggá, mindez inkább csak az életem része. Most már az a fontos, hogy másoknak okozok vele örömöt. Ezért vannak a karitatív célú futásaim is, ezért oktatok jógát, írok könyvet és vezetek rádióműsort. Azért a szereplési vágyat örököltem apukámtól, a jégtáblák közül is igyekszem szórakoztatni a közönséget. Hatvanéves koromig szeretném folytatni, bár ha eszembe jut, hogy mennyien számítanak rám, akkor azt mondom, hogy talán utána is lesz évi egy-egy alkalom. Egy határt azért majd kell szabni, mert bár azt szoktam mondani, hogy minden csak hit kérdése, ezekre az úszásokra ez csak részben igaz. Csak egészséges emberek próbálhatják meg és ők is csak nagyon komoly fizikai felkészülés után. Van, ahol gyógymódként is használják a jeges fürdőket, de ajánlani persze nem ajánlom. Mindenesetre én sosem vagyok beteg.”
Idén úszott már a budapesti Orczy-kertben található tóban, Szarvasnál a Körösben, szombaton pedig a Tolna megyei Bikács tavában mártózott meg. Tervei szerint jövő szombaton Halásziban, vasárnap pedig Balatonalmádinál ugrik a jeges vízbe. A programban szerepel még egy fonyódi télbúcsúztató, valamint március 10-én egy gödi tavaszköszönő úszás is.
Utóbbinál, mint mondja, már kicsit meleg, akár 4-5 fokos is lehet a Duna, de mivel hívták, természetesen ott lesz.
Villamosmegállóban köszönünk el, még mesél a gyerekeiről, de fél szemmel már a villamost fürkészi: „jöhetne már, mert nagyon hideg van”. Hát igen, a levegő nem az ő igazi közege.
Magyarországon többnyire csak magányos „harcosokról” hallani, akik azonban Schirilla György szerint tisztelik és figyelemmel kísérik egymás hőstetteit. A 64 éves nagymarosi Jakus Mihály csaknem tíz éve minden nap, így télen is úszik a Dunában, míg a sándorfalvi Juhász Sándor a jeges Tiszát úszta át több alkalommal. A civilben tűzoltó Bajzáth László pedig egy hete a mezőkövesdi Kavicsos-tóban védőfelszerelés nélkül, fürdőnadrágban tett meg 29 métert a jégpáncél alatt, megdöntve ezzel saját korábbi rekordját.
A jeges vízben való úszásnak, vagy csak épp megmártózásnak Kínától Skandinávián át Kanadáig a világ számos pontján nagy hagyománya van. Oroszországban, Lengyelországban és Szlovákiában léteznek úgynevezett „rozmár-klubok” is, de ezek többségében a tagok csak 2-3 percet fürdőznek a pár fokos vizekben. Nem úgy az amerikai Lynne Cox, aki néhány éve az Antarktisz egyik öblében, egy szál fürdőruhában úszott le közel két kilométert. A profi hosszútávúszónő 25 percet töltött a félfokos vízben. Coxot a „Fókanőként” emlegetik, ugyanis testzsír-százaléka 36%, vagyis az átlagos érték majdnem duplája.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
