Fekete tulipán

A szöveg, az megy. Nemrégiben egész napos futballfórum zajlott a budapesti Papp László arénában, jeléül annak: nálunk már a sportcsarnokban is csupán duma van, bár abban egyáltalán nem lehetünk biztosak, hogy a sportág hazai köreiben a szavakkal jobban bánnak, mint a labdával.

Elvégre a rózsaszín „púder” nem azonos azzal, amire azt szokták mondani: ez a beszéd!

A hollandok játéka: na, az szólt hét nyelven. A péntek esti Eb-selejtező előtt azt hallottuk, hogy a narancssárgák odavannak önmaguktól – azaz szinte már nem is látnak a nagyképűségtől –, aztán a Puskás Ferenc stadionban kiderült: éppen hogy honfitársaink azok, akik nem a földön járnak. Néhány magyar labdarúgó egyenesen a győzelemről szónokolt a találkozót megelőzően, hangsúlyozva, hogy úgy nem képes kimenni a pályára: jaj, csak a döntetlen meglegyen!

Hol az az édes „iksz”?

Vagy akár a mézes 0-3?

A Veszprémi Linda Baráti Társaság másfél órán keresztül „nyomozott”, de hiába: még véletlenül sem lelte meg a labdát. Korántsem a „Schalke” – azaz a 04, nulla négy – volt a legdermesztőbb a szörnyű estén, hanem az, hogy a „tulipánosok” még csak meg sem izzadtak, mert tétmérkőzésre érkeztek ugyan, de végül két átmozgató edzést tartottak csupán Budapesten. Egyet csütörtökön, egyet pénteken, miközben a magyar válogatott számára egybefolytak a napok: a péntek is csütörtök volt.

A megalázó fölény nyomán a holland lapok lesajnálóan viccelődnek hazánkfiai­val. „Vidáman főztük a gulyást” – jelentette az Algemeen Dagblad, míg a De Telegraaf megjegyezte: „A magyarok két legveszélyesebb embere az a két fiatalember volt, aki a mérkőzés hajrájában a nézőtérről a pályára rohant, és hosszasan kergetőzött a rendfenntartókkal a gyepen”. Kétségtelen, látszólag a legélénkebben e páros mozgott honfitársaink közül, de a kettőst nem is Pieters vagy De Jong próbálta megállítani. Két olyan játékost említettem, aki olykor védekezett a holland csapatból, mert a többségnek átmenetileg sem kellett bekkelnie, még a jobbhátvéd Van der Wiel is „jobbszélsőt” játszott a kínosan egyoldalú találkozó nem egy szakaszában. A „bolygó hollandi” két gólban is főszerepet játszott, hiszen a második előtt nagyszerűen tette keresztbe a labdát Afellaynak, míg a negyediket ő „rúgatta” Van Persie-vel, hiszen olyan passzal örvendeztette meg a csatárt, hogy annak csak az üres kapuba kellett gurítania.

Ugyanúgy, mint a harmadiknál – Van Persie átadása nyomán – Kuytnek.

Ezek a mozzanatok a gyermekkor „dühöngőire” emlékeztették a középkorú és az idősebb nézőket, mivel annak idején a játszótereken volt szokásban a kapu előtti „lövőcsel, továbbpassz”. Még jó, hogy a hollandok fél gőzzel – az utolsó fél órában már annyival sem – futballoztak, mert ha komolyan veszik a meccset, rövidíteni kellett volna a gólszerzők nevét az eredményjelző táblán. (A Kuyt még csak-csak kifért volna többször is, de a Van der Vaart…) V. d. V. mindenesetre azt nyilatkozta a mérkőzés után, hogy „élveztem a játékot” – azt meghiszem –, míg V. P., vagyis Van Persie arról beszélt: „Időnként megmutattuk, mi az igazi futball”. Afellay örömmel idézte fel, hogy „teljes szabadságot” kapott, ami tény, hiszen Vanczák talán kerékpárral sem érte volna utol. De ne pécézzük ki a boldogtalan jobb-bekket, elvégre Lipták, Juhász, Laczkó is hozzá hasonlóan reménytelenül üldözte a narancssárgákat és a labdát, csakúgy, mint a láthatatlan középpályás sor, a Koman, Gera, Varga, Elek, Dzsudzsák ötös. E kvintett bal oldali tagjától kiváltképp sokat várt mindenki, hiszen a magyar légiós éppen Hollandiában futballozik, méghozzá feltűnően jól, de mivel a válogatottban nincsenek „eindhoveni” társak, a Puskás stadionban az volt a helyzet, hogy nem őt kellett őriznie Van der Wielnek, hanem neki kellett (volna) fognia a kalandozó jobbhátvédet.

„Más kategória” – mondta a meccs után a letört Dzsudzsák, hozzátéve azt is, hogy „úgy emlékszem majd erre a mérkőzésre, mint rettenetes szégyenre”. És a gyalázatot nincs ideje kiheverni, hiszen kedden (20:30) holland–magyar találkozó következik Amszterdamban, ahol az ötvenezer, narancssárgába öltöző drukker zenés színpadi hangulatot teremt majd a Johann Strauss-repertoár hagyományos eléneklésével, és elvárja együttesétől a minél felhőtlenebb szórakoztatást. E légkört persze a holland labdarúgók is imádják, azaz feltehetően hevesebb tempóban futballoznak odakinn, mint ahogyan azt Budapesten tették. Nem lesz nehéz, igaz, a Sneijder & Co. könnyű sétája is követhetetlen volt a mozdulat „sebességében” és a gondolkodás „gyorsaságában” egyaránt elmaradott magyaroknak.

A játék – számunkra – nyomasztó képe helyre tett mindent a félrevezetések földjén, és a hazugságok bajnokai egyelőre nem találhatnak önmagukra, hiszen mit zengjenek 0-4 után és Amszterdam előtt? Ám abban biztos vagyok: San Marino „környékén” – értsd: a júniusi meccs táján – már újra zúdul ránk a „sóder”.

Alexandre Dumas ötlik fel bennem.

Nálunk „dumás”, ha nem is klasszikus, bőven van, és nekünk megint – mint huszonhét hosszú esztendeje mindig – fekete a tulipán…

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!