A Real Madrid százéves volt, és ott járt, ahol története talán leghíresebb diadalát aratta. Glasgow-ban. Ahol a Puskás Ferenc, Alfredo di Stéfano kettős hetet vágott be 1960-ban az Eintracht Frankfurtnak (7-3). Persze nem lehet mindig „Frankfurt”, de negyvenkét évvel a legendás BEK-döntő után ismét német csapattal találkozott a királyi gárda az első számú európai klubtorna csúcstalálkozóján.
Ami nem változott, az a Real Madrid klasszisa és önbizalma volt. Zinédine Zidane, a spanyol klub francia fődirigense a mérkőzés előtt így nyilatkozott: „Győzünk, mert a miénk a világ legjobb klubcsapata”. Puskás meg Di Stéfano a helyszínen bólogatott, mivel mindkét örök ideált meghívták a 2002-es döntőre, és a legismertebb magyar ezzel a mondattal hálálta meg a szíves invitálást: „Majdnem olyan, mintha hazajöttem volna”.
Sorjáztak tehát a bemondások, de Zidane tudta: itt nem csupán dumálni kell.
Tett is olyat, amiről a skót fővárosban mindenki lelkendezve említette: ez a beszéd!
Az első félidő utolsó perce volt. A meccs 1-1-re állt Raúl közeli lövésével és Lucio fejesével… De álljunk meg egy pillanatra, mert érdemes felidézni, kik álltak szemben egymással a glasgow-i pályán. Itt – Zidane-on és Raúlon kívül – Hierro, Roberto Carlos, Figo, Morientes, ott Lucio mellett Butt, Ballack, Bastürk, Neuville… Casillas, McManaman, Flavio Conceicao, illetve Berbatov és Kirsten csak csere volt. (Zé Roberto még az sem, mert a német csapat brazil középpályása az elődöntőben megkapta a második sárga lapját, ennél fogva a döntőben nem szerepelhetett.)
Micsoda mezőny!
És milyen lenyűgöző győztes gól!
Az óramutató a negyvenötödik percre ugrott tehát, amikor Solari elindította a szokás szerint felfutó Roberto Carlost. A támadó középpályásnak is beillő brazil hátvéd elrobogott a baloldalon, majd a pillanat tört része alatt felmérte: ki van odabenn? S megpillantva a tizenhatos vonalához érkező Zidane-t, visszaemelte a labdát „Z. Z. Tophoz”, miközben a Bayer védői az ötös és a tizenegyespont közötti területet óvták. A karmester nem sokat bíbelődött az átadással: ahogy jött, a levegőből, kapásból, hatalmas erővel és megejtő pontossággal a jobb felső sarokba küldte azt. A zajos Hampden Parkban egy pillanatra csend támadt, mert a publikumnak fel kellett fognia, mi történt, aztán viszont „felrobbant” az aréna, mert valamennyi jelenlévő ráeszmélt, hogy egyenesen csodának lehetett tanúja.
A labdarúgás csodájának.
Másnap a glasgow-i The Herald első oldalán a következő szalagcím virított: „Zidane megkoronázta a királyi estét”.
Ez a legkevesebb, amit írhattak a szédületes megmozdulásról. S akkor még úgy hitte a világ, a huszadik század klubcsapatának újabb díszszázada következik. Az még eljöhet, de az első évtized második fele nem sok jóval biztatja a Real Madrid rajongóit…
Zidane gólját viszont, aki látta, nem felejti. Miként Ralf Günther is örökké emlékezni fog 2002. május 15-re. Ez az ember tizenegy napon át kerékpározott, hogy eljusson Leverkusenből Glasgow-ba. S nem csak az volt a probléma, hogy 2-1-re kikapott a csapat.
A Bayerbe szerelmes biciklista nem kapott jegyet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
