Hát hogyne. Amióta csak az olasz üzleti élet színpadára lépett, Silvio Berlusconi állandó vendége az ügyészeknek, bíráknak. Példásan vagy kevésbé példásan működő demokráciákban elképzelhetetlen, hogy egy olyan ember, aki politikai pályára lépve (1993) háromszor is miniszterelnökké tudja választatni magát, húsz év leforgása alatt kétezerötszázvalahányszor – nem tréfa – jelenjen meg az igazságszolgáltatás ilyen-olyan rangú képviselői előtt és száz-egynéhány perben szerepeljen vádlottként.
Ez alighanem csak Olaszországban lehetséges. Igaz, Berlusconinak két olyan elődje is volt a kormány élén, akire rábizonyosodott, hogy törvényt szegett (Craxi, Andreotti), de az ő esetére nem a kivételes, hanem az abszolút unikális jelző ragasztható. Már csak azért is, mert ellentétben az említettekkel, ő sem menekülni nem kényszerült, sem rács mögé nem tették, és – 76 éves lévén – nagy tétekben fogadni lehet rá, hogy nem is fogják. Az olasz bírák a 70 fölöttieket legfeljebb lakóhely-elhagyási tilalommal sújtják, ha bűnösnek találják.
Ami Silvio legfrissebb ügyét – egy kiskorú, marokkói származású prostituálttal folytatott, fizetett, büntetőjogilag még csak nem is mérlegelhető „szerelmi viszonyát” – illeti, hinné-e valaki, hogy ő, a „nekem mindent szabad” jeligéjű miniszterelnök felhívta telefonon (nem a titkára, hanem ő maga) Milánó rendőrfőnökét és megparancsolta neki, hogy azonnal engedje szabadon az amúgy lopáson ért „csajt”, mondván, az illető Hoszni Mubarak egyiptomi elnök unokahúga!!! A parancs annak rendje és módja szerint teljesíttetett, elkerülendő a „diplomáciai botrányt”.
Berlusconi, mint ebből az esetből is kiderül, mindig abszolúte gátlástalan volt. Azokban az évtizedekben, amikor egy szerény milánói kábelszolgáltató (Telemilano) tulajdonosából Olaszország három legnagyobb kereskedelmi tévéjének, továbbá a legnagyobb könyvkiadónak, a Mondadorinak, az Il Giornale című napilapnak és az AC Milan labdarúgócsapatának, végül egy egész, ernyőszervezetként működő, mindenben érdekelt cégbirodalomnak (Fininvest) a birtokosa lett, a súlyos testi sértéseket vagy gyilkosságokat leszámítva – némi túlzással – az olasz Btk.-nak alig akadt olyan paragrafusa, amibe a tevékenysége ne ütközött volna bele. És amiért ne vádolták volna meg. Adót csalt (naná, hogy!), off-shore cégeken át árult adómentesen film- és közvetítési jogokat, zsarolt, sikkasztott, illegális lehallgatási anyagok közzétételével „politizált”, politikusokat és bírákat vesztegetett meg. Valahányszor vád alá helyezték (lásd mint fent), kötelességszerűen lekommunistázta az ügyészeket, perbe fogását a sikeres embernek kijáró hagyományos előítéletességgel és gyűlölettel magyarázta. Mindez a legteljesebb nyilvánosság előtt zajlott, és – a választási eredményekből ítélhetően – az olasz nép megbocsátott neki.
Az állam becsapását és a férfiasság mutogatását (Silvio némi plasztikai beavatkozásnak és hajbeültetésnek köszönhetően jóval fiatalabbnak fest a koránál, és azt mondja, a szexért nem fizet, hanem „hódít”) egy alapjában macsó társadalom nem hogy megvetné, cinikus rokonszenvvel szemléli. A jogtudatos amerikaiak – példának okáért – nem hisznek a szemüknek, amikor azt olvassák, hogy egy fontos szövetséges európai ország első embere nem hogy utasít egy rendőrfőnököt, hanem, mint a „rubintos” marokkói prosti esetében az őrizetből kiengedett lányt – most tessék figyelni! – egy olyan, szájhigiénikus képesítésű hölgy gyámsága alá helyezteti, aki maga is részt vett Berlusconi szexpartijain, éspedig úgy, hogy apácának öltözve produkált sztriptízmutatványt. (Nagy vigasság lehetett.) De ez nem minden. Nicole Minetti, a gyám, hála gyanánt remekül jövedelmező önkormányzati állást kapott Lombardiában (a székhely Milánó, Berlusconi „centruma”), és az ügyészség birtokában megvan az a hangfelvétel, ahol Nicole kisasszony ekképp dicsekszik az ugyancsak Berlusconi háreméhez tartozó barátnőjének: „Neki nagyon megfelel, hogy téged is meg engem is berak a parlamentbe (sic!), mert azt mondhatja, hogy végre megszabadultam mind a kettőtől, innentől a fizetésüket nem tőlem, hanem az adózóktól kapják!”
Amikor – 1994-ben – Silvio Berlusconi először lett Itália miniszterelnöke, a londoni The Economist ezt írta ki a címlapjára: „Ez az ember alkalmatlan Olaszország vezetésére”. Az olaszok másképp gondolták, többszörösen is. A többszörös úgy is értendő, hogy emberünk eddig nyolc védhetetlen ügyet úszott meg, hatot elévülés folytán – 200 millió eurót költött 2009-ig ügyvédekre, akik újabb és újabb kibúvókat találtak, egészen addig, amíg a határidő le nem járt – kettőt meg amnesztiával, minthogy 2010-ben, még kormányfőként, ő maga fogadtatott el olyan törvényt, hogy hivatalban levő miniszterelnökök és kormánytagok nem ítélhetőek el!
E pillanatban a prostituáltügy – természetesen – föllebbezés tárgya (hét év első fokon); jogerős viszont egy négyéves adócsalási büntetés, hacsak a semmitőszék másképp nem dönt. Tehát ez is „cseppfolyós”, és, mint utaltam rá, 76 évesen Berlusconinak de facto semmi félni valója nincsen. Félni – nos, félni Letta miniszterelnök félhet, kinek jobb-bal kormánya Berlusconi pártjának támogatása nélkül fennmaradni se tud. Bármilyen hihetetlen is, ennek a bűnözőnek a kezében van Olaszország sorsa. És nem tegnap óta.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!