Mi valójában a „mosoly országa” vagyunk. Lévén azonban Lehár Ferenc műve operett, azt is mondhatnám: operettország. Mert hát hol másutt fordulhatna elő, hogy egy annyira autentikus személyiség, mint Deutsch Tamás, fideszes EP-képviselő mondja meg a „frankót” – hogy tudniillik „nincs kilövési engedély a pártban (értsd: a Fideszben) Csányi Sándorra”.
Ez megnyugtató, már csak azért is, mert tudomásom szerint Csányi Sándor, az OTP vezére nem tagja a Fidesznek, a Fidesz nem részvényese az OTP-nek, Deutsch barátunk pedig a magyar politikában – sőt talán még az őt delegáló pártban is – egy valóságos, két lábon járó senki.
De hát én végképp nem a fociügyben kirobbant Csányi–Deutsch konfliktussal akarnám untatni a T. Olvasót, mert ha valaki, hát a képviselő úr nincs végképp abban a helyzetben, hogy ítéletet mondjon vagy kegyelmet gyakoroljon Magyarország leggazdagabb embere, legnagyobb lakossági bankjának mindenható ura, az MLSZ elnöke, Felcsút támogatója és nem mellesleg Orbán Viktor – mondjuk így – megbízható partnere fölött. Csúnyákat, kirívó udvariatlanságokat ugyan mondhat (olyat például, hogy „Sanyi bácsi kapuzárási pánikban van”), de hát alig hinném, hogy „kilövés” ügyben illetékes volna. Szenzációs és nagyképű bejelentése szabad magyar fordításban körülbelül annyit jelent, hogy én részt vettem egy szűk körű tanácskozáson, ahol eldöntöttük, hogy Csányit nem lőjük ki. Ha-ha.
De azért ezt a történetet csak „dajcstomi” teszi viccessé. Valójában nem az. És a műszó, amelyet használnak – a kilövés – nem korrekt. Ajánlanék helyette mást: a „körbelövöldözést”. Tudniillik ilyen valóban folyik Csányi körül, egészen azóta, hogy Lázár János, a miniszterelnökséget vezető államtitkár „lepolipozta” és „leuzsorásozta” a bankvezért. Talán nem is azóta, már annak előtte is folyt, csak épp nem ilyen látványpárbajokban, ahol egyébként a béketűrő, ritkán megszólaló Csányi „piszkosul odaszólt” Lázárnak, majd fociügyben Orbán más kedvenceinek, Kocsis Máté kommunikációs igazgatónak például.
Történt 1951-ben, hogy egy igazán nagy ember, a Rákosiféle négyesfogat tagja, Révai József kultúrdiktátor azzal volt kénytelen szembesülni, hogy az ÁVH csak úgy ripsz-ropsz lefogja az ő tulajdon sógorát, Gács Lászlót, a régi illegális (ún. „hazai”) kommunistát, a Népszava korábbi (fő)szerkesztőjét, a SZOT főtitkár-helyettesét, nem mellesleg Ságvári Endre özvegyének újdonsült férjét. A „magyar Sztálinról” az a hír járta, hogy bárkihez hozzányúl, de a négyes fogat tagjaihoz (őrajta kívül Gerő, Farkas, Révai) semmiképp. Ráadásul Révait állítólag szerette is, ellentétben Gerővel, akitől tartott (régi NKVD-ügynök), meg Farkassal, akit a moszkvai közös emigráció idejéből nem volt oka kedvelni.
Na ez a szeretet azért nem volt annyira mély. Révait megrázta a sógor lefogása. De nehogy azt higgyék, Rákosihoz ment panaszra. Az ÁVH mindenható főnökéhez (ki természetesen csak Rákosi parancsait teljesítette szolgaian és ezt Révainak tudnia kellett) ment el, vagy hívta fel őt, keserűen felpanaszolandó: „Gábor, nagyon körüllődöztök engem”. A panasznak természetesen semmi foganatja nem lett, a szarkasztikus Faludy által különösen kedvelt Gács („személyében a zsidó szerénységet, a magyar higgadtságot és a sváb önzetlenséget egyesítette”) 1954-ig ült. Rákosi persze pontosan tudott mindent mindenről.
Amiből csak azt akarom kihozni, hogy ha a szolgák valakit a „csúcsról” elkezdenek körüllődözni, az ritkán esik meg a vezér akaratán kívül. Márpedig Csányi Sándor „túl sokat kapott a pofájába” Lázártól, Kocsistól, Wintermanteltól, Deutschtól ahhoz, hogy az ember ne kezdjen gyanakodni. Eszem ágában sincs a Rákosi–Révai viszonyt az Orbán–Csányi viszonyhoz hasonlítani (pláne hogy itt semmilyen letartóztatás nincs, nem is lesz), de osztozom azoknak az elemzőknek a gyanakvásában, akik különösnek tartják, hogy a rendszer – Orbán – egyik legfontosabb embere (Lázár) minden következmény nélkül beleköthet olyasvalakibe (Csányi) aki nála nagyságrendekkel több – sőt páratlan – tőkével rendelkezik, e szó mindenfajta értelmében. Különösnek legalábbis.
Kicsit komolyabbra fordítva a szót: némi magánnyomozással rájöttem, hogy a Csányihoz – az OTP-hez – „köthető” cégeknek (leányvállalatoknak például) különféle hivatalok, közöttük önkormányzatiak folyamatosan „betesznek”. Tehát a „körüllődözés” nem csak verbálisan folyik, hanem véresen komolyan. Általában nem a nyilvánosság szeme előtt, sőt jobbára rejtve vagy észrevétlenül. Egy-két, csak a szakma által olvasott portál, ha kiszúrja. Egy nyomozás itt, egy engedély kiadásának elmaradása ott – és a célszemély terveinek „annyi”. Ez áll Csányi Sándor mezőgazdasági-élelmiszer-ipari magánérdekeltségeire is, amelyeknek a terjeszkedése egészen bizonyosan Fidesz-körön belüli riválisok érdekeibe ütközik.
Kíváncsi vagyok a folytatásra. Persze Lázár and Co. messze nem olyan dörzsölt, mint Csányi, de azért ők az állam. Nem kis dolog. Ráadásul ez az állam megtestesül a túlnyomórészt fideszes önkormányzatokban is. Hátha van olyan közmegegyezés, hogy az OTP-vezért, MOL-alelnököt „vissza kéne vágni” egy kicsit, nehogy azt higgye, ő fújja idehaza a passzátszelet.
Egyelőre nincs semmi. De a „körüllődözés” soha nem következmények nélkül való. Két évvel azután, hogy Gácsot lefogták, Révai József kegyvesztett lett, kitúrták minden hatalmi pozícióból. Más példa. A technika adott. Putyin azzal kezdte a leggazdagabb orosz, a Jukosz olajcég tulajdonosa, Mihail Hodorkovszkij kicsinálását, hogy „körüllődözte”. Előbb üzlettársát és barátját, Platon Lebegyevet fogták le, aztán Sahnovszkijt, a Jukosz könyvvizsgálóját, végül a cég biztonsági főnökét. Csak utánuk jött a nagy hal, aki azóta is (2003) rácsok mögül nézi az életet – és már pénze sincs.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
