Orbán Viktor szerint korszakváltás van, az „egész világ” egy új korszak határán áll. Ami azt illeti, Magyarországon valóban korszakváltás zajlott, illetve zajlik le, amennyiben az Orbán-kormány korlátlan, egypárti hatalmat alakít ki maga körül.
Mivelhogy azonban a mi kis hazánk egyáltalán nem az „egész világ”, kénytelen vagyok azt hinni, hogy a miniszterelnök által fölkínált minta tágabb hazánkban, az Európai Unióban kevés követőre fog találni. Ráadásul a minta sem az övé: elég Kínára (elég régóta) vagy Oroszországra nézni.
A korszakváltás mellett Orbánnak természetesen nem hatalomtechnikai, hanem döntően gazdasági érvei vannak. De nem jók. A napi rendszerességgel fölidézett tusványosi beszédében – melyet a Fidesz saját internetes pártportálja, gondolom, szöveghűen idézett – ez hangzott el: „A most véget érő korszakban sokan abban a hitben éltek, hogy a gazdasági növekedés és a fogyasztás korlátlan mértékben fokozható”.
Orbán téved. Ez a hit réges-rég megdőlt. Nem „most”. A tőkés világ fejlett részének páratlan konjunktúrája két évtizeden át (50-es, 60-as évek) tartott ki. A hetvenes évek elején jött a dollár leértékelése, majd az első – az OPEC által geostratégiai okokból gerjesztett – olajválság. A gazdasági-pénzügyi világrend olyan mértékben strukturálódott át, mint talán a harmincas évek világválsága óta soha se. Az egekbe szökött az energiahordozók, a petrolkémiai termékek és általában a nyersanyagok ára. Amerikában korábban azt mondták, ha egy gallon benzinért 1 dollárnál többet kell kifizetni, itt a világ vége. A cserearányok (oh, mennyit hallottunk erről a Kádár-korszakban!) alapjaikban változtak meg. A Népszabadság akkori, klasszikusan plasztikus hasonlata szerint az európaiaknak többet kellett dolgozniuk egy liter mogyoróolajért, az olajtulajdonosoknak meg kevesebbet egy bicikliért. A fejlett világban az egységnyi termékre jutó energiafogyasztást drasztikusan visszafogták, hogy az árak versenyképesek maradhassanak. A recesszió és a vele járó munkanélküliség természetesen semmilyen beavatkozással nem volt elkerülhető, legföljebb arra jutott erő, hogy a fejlett világra nehezedő inflációs nyomást Giscard d’Estaing francia elnök és Helmut Schmidt német kancellár vezérletével, a később G7-nek elkeresztelt klub közös akaratával enyhítsék, sőt közömbösítsék.
Azt kell mondanom, a mai állapotok – az állami eladósodás minden korábbit meghaladó mértékét is ideértve – súlyukban alig összevethetőek azzal a kétségbeeséssel, amely Európát aztán egy újabb (az iráni iszlám forradalmat követő) olajválság után fogta el. Nota bene: a kádári Magyarország is akkor került egy jóvátehetetlen adósságspirálba, ám ennek alapvetően hazai okai voltak már.
Semmi olyanra nem tudok viszont emlékezni, hogy annak a válságos évtizednek a recesszióra és az inflációs nyomásra adott válasza az „erős állam” lett volna. Az „erős állam” ugyanis fogalmilag annyit jelent, hogy az állam jogosítványai – a tőke és a munka ellenében egyaránt – bővülnek. Azt a receptet, amelyet Orbán Viktor felkínál, a válság mélypontján sem alkalmazták, épp ellenkezőleg. Miként az Európai Unió fejlődésének történetéből kiolvasható, a luxemburgi Thorn majd a francia Delors „kormányzása” idején – a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek közepéig – a tagállamok egyre többet adtak le gazdasági és politikai szuverenitásukból, és egyre inkább rábízták magukat Brüsszelre.
Olyasmire aztán végképp nem emlékezem, hogy a bibói értelemben vett „kisállamok” összefogása révén változott volna valami is Európában, vagy tágabb értelemben, a világgazdaságban. Holott ma ez az orbáni filozófia magja. Közép-Európa „összefog” és maga vezényli le a föllendülést az unióban. (Nem fog össze – nézzük csak Varsót vagy Prágát.) Olyat se, hogy a 70-es évek korszakváltására egy gazdasági értelemben szinte jelentéktelennek tekinthető ország (mint a mienk) talált volna „helyes választ” az új kihívásokra. A válaszokat megtalálták Európa vezető hatalmai, kik be tudták vonni a vállalkozásukba az Egyesült Államokat is, amely mindenen túl, a 70-es évek közepén egy egészen sajátos, mára elfeledett krízissel is büszkélkedhetett: New York városa a tönk szélére jutott, és Ford, akkori elnök többször is megfogadta: nem ad neki szövetségi mentőcsomagot. Végül is Schmidték értették meg vele, hogy a világ pénzügyi rendszerére milyen kihatással lehet, ha „a Központ” fizetésképtelenné válik. Ford végül fizetett. (Nincs új a nap alatt: mentőcsomagok rettentő sok berzenkedés után születnek meg – lásd például Görögország esetét. A lényeg azonban, hogy megszületnek.)
Ellentétben Orbánnal, én nem temetném az uniót. Ha a „nagyok” képesek annyi pénzt a görögök javára összekaparni, ami nagyjából-egészében megfelel Magyarország teljes, egyévi nemzeti jövedelmének (GDP-jének), akkor megvan a szanálásra az erő és az akarat is. Nem igaz, hogy a perifériának szükségképpen le kell szakadnia, mert ha igen, akkor „szakadunk” mi is. Ha „a pénzügyi menedzserek tömegpszichózisa” (Schmidt) nem szól közbe, a görög akció működőképes lesz.
A temetés pedig azért nem időszerű végképp, mert az unió növekedése kijött a mínuszból. Az alacsony(abb) bázisról indulók – a közép-európaiak és a baltiak – idén és jövőre elég szépen fognak gyarapodni, ergo szinte kínálja magát a kérdés: hol itt a mindent megrengető válság (ugyancsak Orbán)? Inkább túl vagyunk rajta, mint innen, ha lassan is. Én egyáltalán nem látom továbbá „az államok merőben új szerepét” – illetve láttam, amikor kényszerből bankokat vettek, átmeneti tűzoltás gyanánt. De azt se mi tettük, hanem például angolok, írek. Amit látok, az a magyar miniszterelnök olthatatlan vágya, hogy válság címén ideológiát teremtsen önnön államának mindenhatóságához és nem kevésbé: újabb és még újabb állami sarcokhoz. Kell a pénz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
