Csak az a vég, csak azt tudnánk feledni – mondhatnók, mint Ádám a Tragédia végén. De nem tudjuk, s nem is hagyják. Pedig oly szívesen neveznénk Facebook-os Forradalomnak, s ujjonganánk a demokrácia remélt győzelmének a legnagyobb, kulcsfontosságú arab országban.

 
Avar János

Latolgatva a Tunéziából elindult demokratizálást követelő mozgalom tovagyűrűzésének hatását a térségre és a világpolitikára. De nem szabadulhatunk a kísértetektől. S ehhez nem is kellett megszólalniuk Teheránban, ahol tüstént felhívták a figyelmet a szerintük kísérteties hasonlóságra. Mármint a sah önkényuralmát megdöntő 1979. januári iráni forradalommal, amelyet eleinte világszerte szintén a demokrácia nyitányának tekintettek. Hogy aztán – a forradalmak logikája szerint – a polgári politikusokat, Bazargant, Baniszadrt félresöpörjék Khomeini ajatollah iszlámista radikálisai, s novemberben már „diákok” ejtsék túszul az amerikai diplomatákat. Vagy időben közelebb: az iraki demokrácia amerikai bábáskodással is hamar vált síita pártok dominanciájává. Hogyne, Egyiptom azért más, mindenekelőtt muzulmánjai szunniták és nem síiták, s a Mubarak-rezsim által illegalitásban tartott (és legnagyobb politikai erőnek tekintett) Muzulmán Testvérek is talán képesek a török reformiszlamisták modernizálódó útjára lépni (miközben azok éppen mintha hátrálnának azon az úton). Ám hogyan feledhetnénk kapcsolataikat a nyugati világban terrorszervezetként számon tartott (amúgy testvérszervezet) Hamásszal?

Ha valahol, Obama Fehér Házában rémisztőek e kísértetek. Már csak azért is, mert hazai politikai ellenfelei, a tavaly őszi részsikertől megittasult és a jövő őszi kiakolbólításra készülő republikánusok már régóta második Carterként bánnának el a külvilággal „túl puha” elnökkel. S hát Carter – túszdrámába torkoló – kálváriája a teheráni forradalommal kezdődött. Kedden az unió helyzetéről szóló üzenetében az amerikai elnök még szót sem ejtett Kairóról, csak a tunéziai demokratikus erőket bátorította, s Clinton külügyminiszter az egyiptomi stabilitás fontosságát hangsúlyozva szinte zöld utat adott Mubarak rendcsinálásának (ővele Obama kínosan jó kapcsolatokat ápol, most viszont már telefonon „megintette”). Persze, Washing­tonnak nyilván el-Baradei még inkább megfelelne, ha ő lenne képes biztosítani a kulcsállam stabilitását. Csak nehogy az legyen, mint párszor az elmúlt évtizedekben, a 2012-es elnökválasztás perdöntővé formált kulcskérdése, hogy „ki vesztette el Egyiptomot” (amint korában Iránt, Kínát)?

Címkék: kommentár, Alberto Contador, , kormány

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!