Noha Oskar Lafontaine tavaly januárban egészségügyi okok miatt teljességgel visszavonult a politikától, a neve nem vált elfeledetté a német politikában. Végtére is volt ő tartományi (Saar-vidék) miniszterelnök, elnökölt a német parlament felsőházában (Bundesrat) továbbá önnön szociáldemokrata pártjában (SPD) is, amíg csak pénzügyminiszter nem lett a Schröder-kormányban.
S amíg – talán a háború utáni német politika legnagyobb szenzációja gyanánt – hátat nem fordított az SPD-nek (1999), melynek Schröder-féle „blairizmusát” közönséges árulásnak vélte a baloldalisággal szemben.
Az európai baloldal fejlődésében egy roppant pikáns és nem kevésbé ellentmondásos párhuzam alakult ki brit–német „vonalon”. Blair Új Munkáspártja valamivel korábban nyert választást, mint Schröder SPD-je (1997–98). Ám amíg a brit baloldal Nagy Reformátora a társadalmi és politikai „közép” beszívásával gyűrte le konzervatív ellenfeleit, a német szocdemek, követve Lafontaine útmutatását, a CDU/CSU-val és annak társadalmi bázisával szembeni teljes konfrontáció jegyében nyertek kényelmesen. Ennek utána azonban Gerhard Schröder maga is a blairi útra lépett, ami olyannyira nem tetszett pénzügyminiszterének, hogy alig egy év elteltével valamennyi párt- és kormánytisztségéről lemondott, s közel hat évet töltött azzal, hogy – ugyancsak szenzáció gyanánt – a markánsan jobboldali Bild Zeitungban ostorozza a szociáldemokrata-zöldpárti koalíciót, de kivált magát a miniszterelnököt. Vélelmezni kell, hogy ebben a magatartásban nem csak az ideológiai távolság, hanem a személyes rivalizálás is közrejátszott.
A történetnek ezen a pontján közbe kell szúrnom: nagyon nem szeretem, soha nem szerettem, ha csalódott, kiábrándult, frusztrált politikusok az ellenfél „térfelén” próbálnak revánsot venni mindazért, ami őket – önnön megítélésük szerint – méltánytalanul érte saját pártjukban. A mai magyar politika sajnálatos módon tele van ilyen – régi, nem is olyan régi és egészen friss – renegátokkal. Szomorú mulatság az egykori MSZMP vezetőit Fidesz-rendezvények első padsoraiban, az MSZP hajdani ügyvezető alelnökét egy szélsőjobboldali tévé műsorvezetőjeként látni, vagy a parlament volt szocialista elnökét Orbán balekjaként funkcionálni.
Ámde. Az iménti példák mind arra vallanak, hogy levitézlett baloldali politikusok „szabad vegyértékei” jobbfelé nyíltak ki, miközben hősünk, Oskar Lafontaine-nek módja volt balfelé orientálódni. Ő nem a Helmut Kohl utáni, ismét jobboldali kormány (Angela Merkel) kegyeit kereste, hanem szinte hajszálra ugyanakkor, amikor az NSZK-nak megint az ellenfél parancsnokolt (2005), ő kilépett az SPD-ből és szövetségest talált magának az egykori NDK állampártjának, a Német Szocialista Egységpártnak az utódpártjában (PSD). Azzal kezdte, hogy egy viszonylag ismeretlen nyugati német baloldali párt (WASG) tartományi listavezetője lett, ám ez utóbb jelentéktelen epizóddá vált ahhoz képest, hogy a WASG és a PSD házasságra lépett egymással, s megalakult – Lafontaine társelnökségével – a mai német parlamenti ellenzék második legnagyobb pártja, a Baloldal (Die Linke).
Ez a történet sem nélkülözi a pikantériát. Valójában a Die Linke olyan alakulatnak tekintendő, mint a hajdani MSZMP reformszárnya. (Ha Pozsgaynak 1989 tavaszán van elég bátorsága, könnyűszerrel pártot alapít.) Szavazóinak, tagságának igen – vezetőinek, funkcionáriusainak azonban semmi közük a Honecker-rezsimhez. Épp ellenkezőleg: annak ellenzékében tündököltek. Viszont a mai európai szociáldemokrácia fő sodrához („mainstream”) képest valóban ők képviselik a baloldali alternatívát, mely furcsamód szélső baloldalinak számít már. Relatíve. Tudniillik, ha azt nézem, hogy mondjuk a svéd szociáldemokraták milyen adó- és családpolitikát követtek évtizedeken át; milyen eszközökkel harcoltak a „demokratikus szocializmusért”, a dolgozó emberek jogaiért és hatalmi-beleszólási jogosítványaiért, a szakszervezetekért, a békéért, az idegen intervenciók elutasításáért (egykor Vietnam, ma Irak) etc., akkor azt kell mondanom, hogy Oskar Lafontaine 2005 és 2010 közötti politikai otthona alig különbözött az ötvenes-hetvenes évek jóléti társadalmainak klasszikus szocdem célkitűzéseitől. Legföljebb fölfrissült a globalizáció és a pénztőke megfékezésének kívánalmaival.
Egy „magyar Lafontaine” helyzete könnyű volna, ha minálunk lenne a politikai tájékozódásnak egy olyan iránya, amilyet Németországban a Linke a maga közel 12 százalékos parlamenti számarányával képvisel. De nincs. Ilyenformán az „igazi baloldaliság” keresése az MSZP belső ügye volt és maradt is, és különféle frakciók, programnyilatkozatok, sőt személyi kakaskodások formájában jelenik meg. A párttal való szakítás szándéka és indulata – szöges ellentétben a Lafontaine-afférral – közép- és jobbfelé nyitott „vegyértékeket” takar. Mint amilyenek a Gyurcsányé. A baj, ugyanakkor a magyar politika tragédiája az, hogy ezek a vegyértékek nem találnak befogadó közeget, mert Magyarországon se liberális, se konzervatív középpárt nincsen, de még komolyan veendő zöldpárt se. A szabad vegyértékek pártpolitikai értelemben értéktelenek. Egyelőre.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
