Két sztárriportert és újságjukat tekinti a külvilág az elnökbuktató Watergate-botrány hőseinek, holott az igazi főszereplők a szakmájuk elveihez és függetlenségükhöz ragaszkodó jogászok voltak, közöttük is a washingtoni szövetségi bíró, John Sirica. Becenevén „Maximum John”, mert konzervatív felfogásához híven a maximális büntetési tételeket szabta ki a vétkezőkre, rettegtek is tőle a főváros bűnözői.
Nincs demokrácia szólásszabadság, többpártrendszer és az ugyanennyire alapvető bírói függetlenség nélkül. Márpedig, ha a bíráknak akár csak tekintettel kell lenniük a kormány kívánalmaira, vége a polgárok és a hatalom törvény előtti egyenlőségének, a szabad társadalom lényegének. S csak a hatalomtól függő bíróságokon lehet koncepciós pereket rendezni, az (előélete okán) Rákosiék markában lévő Olti Vilmos eleve nem lehetett John Sirica. Nem véletlen, hogy – aligha függetlenül az ötvenes évek (angolul találóan) „látványperei” nyomán ’56 után már a diktatúrában is akadtak bírák, akik inkább lemondtak, de nem vállaltak szerepet a megtorlásokban.
Ezért rúg öngólt az orbáni hatalom, amikor átlátszó trükkel lefejezi a bírói kart, s majd nyilván a – klasszikussá vált kifejezéssel – „Fidesz-közeli” jogászokkal tölti fel a bírósági vezérkart. Attól fogva ugyanis koncepció gyanúja lengi majd be minden olyan pert, amelynek politikus, közszereplő a vádlottja, pláne akkor, ha a vádhatóság élén a kormánypárt korábbi politikusa áll. S ne tévedjenek pártunk és kormányunk öntelt vezetői: készül majd erről a korról is a Tanúhoz hasonló film, a legendás kiszólással: ez nem a vallomás, hanem az ítélet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!