Olyan békeharc lesz, hogy kő kövön nem marad – hangzott a vicc az ötvenes években, amikor e sajátos szóösszetétel a csapból is folyt. Hát Szíriából hovatovább valóban már csak kövek maradnak, de végre-valahára mintha a békeharc is kezdődne az évek óta kilátástalan háborúban.
Stílszerűen persze harccal, ám azt megannyi – gyakran szintén hosszan elhúzódó – békekonferencia során is tapasztaltuk, hogy az egyezkedő hadviselők közben a fronton próbálják javítani alkupozícióikat. S mert Szíriában sok front van és mindenkinek több ellensége is, nemcsak az egyetlen közös: az iszlámista terrorállam, amelyet muszáj megsemmisíteni, senkinek sem közömbös, hogy a fegyvernyugvás majd hol húzza meg a határvonalakat. Annyit sejthetünk, hogy aligha ott, ahol még 1916-ban a brit–francia diplomácia, éppen azokat a belső etnikai, vallási, törzsi erővonalakat hagyva figyelmen kívül, amelyek most kaleidoszkóppá teszik Szíriát és Irakot, e hajdan gyarmatosító önkénnyel kialakított két államot.
Ha az órákkal az Obama–Putyin találkozó után elkezdett orosz légicsapások valóban meglepték Washingtont (és nemcsak az elnök alibijét akarja bizonygatni a Fehér Ház), akkor az amerikai kormányzat tényleg amatőr volna, ahogyan ottani bírálói – már javában folyó választási kampányukban – állítják. Hiszen pár hónapja éppen a klasszikus nagyhatalmi diplomácia művésze, e műfaj 19. századi atyamesterének, Metternichnek a tanítványa, Kissinger sürgette az oroszokkal közös szíriai rendezést, s ha valaki, ő csak tudja, mi zajlott a vietnami (sokáig titkos) béketárgyalások közben a hadszíntéren. Őt biztosan nem lepte meg, hogy Putyin egyszerre csap oda a terrorállamra és az általa támogatott – viszont Obama szerint eltávolítandó – Aszad-rezsim (gyakran másként iszlámista) ellenfeleire. Ha tehát más nem, Kissinger elmagyarázhatja Obamának, hogy orosz kollégája nem annyira damaszkuszi kliensét próbálja menteni, hanem Moszkva szíriai hídfőállásait s akként térségbeli befolyását, így jó alku reményében akár Aszad is beáldozható némi arcmentő késéssel. De a New York Times fő diplomáciai szemleírója amúgy nem is bánja, ha Putyin (magára haragítva a térség szunnita többségét) belesétál abba a szíriai mocsárba, amelytől – az elődje iraki kalandjával végre leszámoló – Obama távol tartja magát, a harcias republikánus háborgókkal nem törődve.
Putyin (az atomalku óta már bevonható Teheránnal karöltve) természetesen nem ingyen kaparná ki Obamának a béke gesztenyéjét. Ő nem annyira Aszadot akarná kihozni az ostromgyűrűből, hanem önmagát az ukrajnai kalandja nyomán köré vont karanténból. S felismerte nagy esélyét: az Európát megrengető menekültáradat nyomán Washingtont ottani partnerei sürgetik Moszkva bevonására, vagyis a forrás bedugaszolására. Mivel a jobboldali fórumokon divat lett az amerikaiakat vádolni a „menekültinvázió” elindítóiként (noha nem lehet érdekük európai szövetségeseik meggyengítése a NATO peremén erőpolitikát folytató Moszkvával szemben), megkockáztatom az ellenteóriát: netán csak azért terjed vélhetően orosz ösztökélésre ez a feltételezés, hogy senkinek se jusson eszébe Putyinra és az ő helyszínen lévő embereire gyanakodni. Pedig a „kinek az érdeke?” klasszikus kérdésre ez inkább lehetne a válasz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
