Teátrálisan mély meghajlással bókolt Bill Clinton a beszéde végén a pódiumon hozzá siető és őt melegen átölelő Barack Obamának, akit zárószavaival ő jelölt újból elnöknek.
Két, egymást korábban nem kedvelő, négy esztendeje még gorombaságokat is üzengető férfi fogott ily látványosan össze a demokrata konvención, s a hivatalát megújítani próbáló elnökről sugárzott a hála az elhangzott szónoklatért, amely nemcsak a charlotte-i sportcsarnokban, hanem alighanem a sok tízmilliós demokrata szavazótáborban is segített felszítani az Obama iránt bizony már lankadó lelkesedést. Az amerikai politika – és szónoklás – nagymesterének tekintett exelnök ráadásul a még bizonytalankodókat is meggyőzhette, hogy miért érdemesebb megint a demokratákra bízni a kormányzást: Clinton a tőle megszokott derűs arccal, szinte megértő szóhasználattal zúzta szét az előző heti konvención elhangzott érveket: miután Obama nem volt képes elég gyorsan eltakarítani azt a szennyet, amit a republikánusok ráhagytak, most leváltanák és visszatérnének a mocsok felhalmozói. Senki elnök, én sem tudtam volna többet elérni Obamánál – közölte, netán jobb meggyőződése ellenére.
Tűkön ült Obama csapata szerda délután, ahogy közeledett a Clinton-szereplés ideje és a nagy előd szokása szerint egyre toldozgatta a súgógépre írandó szöveget (bár az utolsó percben történt elolvasás sem nyugtathatta meg őket teljesen, hiszen Bill a pódiumon kétpercenként lepte meg Barackot az elmaradhatatlan rögtönzéseivel). Noha az elnökné, Michelle Obama előző esti pompás beszéde hatalmas siker volt, a Romneyval szoros versenyben lévő Obamának rettenetesen fontos volt a Mr. Demokrata lelkes és nem csupán langyos támogatása. Azt ugyan váltig vitatják elemzők, hogy Bill – vagyis hát Hillary – Clinton mennyire érdekelt igazán, szemét 2016-ra vetve, a novemberi győzelemben (két demokrata ciklus után netán nehezebb utódjelöltnek lenni, mint a pártreváns bajnokának), de abban teljes egyetértés van, hogy e szerdai szónoklat sokat segíthetett Obamának és még többet a két Clintonnak: történjen bármi e novemberi kedden, ők megvették belépőjüket a jövőbe is.
De talán az volt a perdöntő, hogy a mából visszatekintve oly sikeres (büdzsétöbbletet, húszmillió új munkahelyet produkáló) Clinton-elnökség – mára hetven(!) százalékos népszerűségű – megtestesítője mindenkinél jobban érzékeli a progresszív demokraták Amerikájára leselkedő és a republikánus konvención nyíltan fenekedők jelentette veszélyt: leépíteni a Roosevelt és utódai által bevezetett szociális programokat. Ha négy éve Obama híres jelszava volt, hogy „megcsinálhatjuk”, ma Clinton mozgósította a demokratákat: „nem engedhetjük”. Ha valaki „a győztes mindent visz és magadra vagy utalva” társadalmat akar, szavazzon rájuk, ám aki a közös lehetőségek és a közös felelősség országát akarja, annak a demokrata párosra kell voksolnia – tudatta az a politikus, aki a Monica-botrány és az elnökper napjaiban is képes volt maga mellé állítani az amerikaiak többségét. Obama jól számolt, amikor rábízta jelölését. Neki magának péntekre virradóra már nem kellett tűzbe hoznia konvencióját, mint négy éve, s nyugodtan érvelhetett, hogy az akkor ígért nagy változások bizony hosszabb időt vesznek igénybe, mint képzelték. De ahhoz neki kellene maradnia.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
