Az ujjongó brit kilépéspártiakról készült hajnali felvételek láttán, bennem felötlöttek az évszázados fotók az első világháborút ünneplő tömegekről: ahogy ők, e mai lelkendezők sem tudják elképzelni, hogy mi vár rájuk.
Miként 1914 nyarán az európai uralkodó körök (a rokonságban álló monarchák) is vakon mentek bele, holmi kis csatározásokra számítva, a milliók életét követelő hadakozásba, a mai politikai eliteknek – főleg most a hatalmi harcot vívó brit jobboldalnak – fontosabb volt az egymással szembeni kicsinyes előnyszerzés, mint az ország és a kontinens érdeke. Sokan különben éppen ennek láttán, mintegy tiltakozásul voksoltak a kilépésre. Az angolok a font (és mi, magyarok a forint) drámai árzuhanásából kezdhetjük felfogni, hogy mi is történt ezen a csütörtök éjszakán. Hiszen éjféltájban még a kilépésvezér Farage is elkönyvelte vereségét, hogy aztán hajnalra diadalmasan hirdesse a „függetlenség napját”. Lévén a brexit megvalósítása vagy kétéves keserves folyamat lehet, viszont a valóság már péntek reggel beköszöntött a riasztó gazdasági hírekkel, hamarosan Farage és kollégái is rájöhetnek, hogy attól egy referendum sem tehette őket függetlenné. „Ennek nem kellett volna megtörténnie” – írta Twitterén a regényíró J. K. Rowling, aki szerint Cameron két uniót ver szét: a britet és az európait.
Kamerák szegeződtek reggel a Downing Street 10 ajtajára, várva a brit kormányfő reagálását, miközben áradtak az óva intések: nehogy megtartsa azt az ígéretét is, hogy tüstént tájékoztatja uniós partnereit a lisszaboni szerződés 50., a kilépési szándékot jelző cikkelyének – kétéves alkudozással járó – alkalmazásáról, elindítva ezzel az órát. Persze nyilván ő maga sem tudja, milyen pályára állítaná racionálisan országát, amelyet a népszavazók csekély többsége emocionális megfontolásból terelne ki az unióból. S nemcsak arról van szó, hogy maga a referendum nem kötelezi a parlamentet, amelynek nagy többsége tisztában van az EU előnyeivel, s akár vállalná is a népakarattal szembeszegülés politikai kockázatát (kivált, ha az unió sarkára állva ennek nyomatékot is ad, már csak az epigonok elrettentésére is). A kis különbség is a halogatást indokolná: a napok és hetek multával a felelőtlen populizmusnak felülők maguk is meggondolhatnák, kivált a skótok azonnal bejelentett kiszakadási szándékát látva (Farage már reggel elismerte, hogy „hiba” volt azzal kampányolni: az uniós befizetéseket az egészségügyre lehet majd fordítani…).
Nincs a teremtésben vesztes csak én – kezdhette volna Cameron, akit ugyan bíztattak, nehogy azonnal bedobja a gyeplőt, ám vezetői képességét tökéletesen lejáratta (ezért volt hiú budapesti ábránd, hogy bennmaradása esetén erős szövetséges lehetne). Mielőtt kijött az ajtón, nyilván már sorra beszélt telefonon világpolitikai partnereivel, akik vélhetően számon kérték – miként a brit közéletben is – felelőtlenségét: amint egy publicista írja, az uniós tagság előnyeinek és hátrányainak ésszerű számbavétele még az ő képességeit is meghaladja, hát még az idős vidéki angolokét, akik elhitték, hogy visszatérhet fiatalkoruk (egyébként már addigra is megkopott) „fényes elszigeteltsége”. A kínosan halogatott nyilatkozatában Cameron levonta a következtetést: új miniszterelnökre van szükség, s majd ő döntsön az 50. cikkelyről, hűtse ő a forró kását. Vagyis kénytelen volt beáldozni magát az érdemi brexit halogatása végett.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
