Ha az öreg tábornokok az előző háború csatáit vívják újra, az amerikai elnökválasztási stratégák ezt teszik négyévente, hogy aztán ők is rendre meglepődjenek.
E mostani vetélkedőben a legtöbbet emlegetett régi csata az 1980-as választás, amelyben a republikánus kihívó, Reagan a kampány végére behozta és meg is előzte a hivatalban lévő demokrata elnököt, Cartert. Méghozzá jórészt tévévitájuk hatásának köszönhetően: a szélsőségesnek tartott és a demokraták által veszélyesnek beállított Reagan megnyugtató benyomást tett a nézőkre, rá szavazni többé nem tűnt kockáztatásnak. S mivel a kedvezőtlen gazdasági helyzetért Cartert tekintették felelősnek, ez billentette el a mérleg nyelvét.
Nem csoda, ha az idei kampány kezdete óta próbálkozott Romney csapata e hajdani felállás reinkarnálásával: Obamát a világpolitikában tehetetlenkedő (és a múló idővel még inkább annak tűnő) Carter szerepébe tolni, s a kihívót a sikeres Reagan-korszak megismétlését ígérőnek. Erre mondta az e heti harmadik tévévitában az elnök, hogy ellenfele a nyolcvanas évek külpolitikájával házal (és az ötvenes évek szociálpolitikájával, sőt a – reformkapitalizmus előtti – húszas évek gazdaságpolitikájával). De hol van már a tavalyi hó, a szuperhatalmi szembenállás hidegháborúja, amelyben kulcskérdés volt, kinek az ujja lesz az atombomba indítógombján? A fenekedő Bushsal ellentétben Oszamát el is kapó Obamát nehéz Carterként bemutatni, noha a jobboldal nem lankadóan próbálja. Viszont Romney e tévévitákban nem hatástalanul igyekezett eljátszani az akkori reagani szerepet: az e heti harmadikban egyenesen még kontrázott is Obamának, helyeselte az elnök óvatos, megfontolt külpolitikájának számos elemét, s inkább jobban csinálná, mint másként. A nézőnek az a benyomása lehetett, hogy az amerikai külpolitika folyamatossága biztosra vehető. Hiszen Romney még az iráni atombomba kritikus témájában sem volt agresszív, csak szőrmentén bírált, még a republikánus jobboldalt bőszítő ENSZ is kapott tőle jó szót, Pekingnek csak a rend kedvéért szúrt oda, Moszkvát szinte mellőzte, noha pár hónapja még úgy beszélt mintha napirendre kerülhetne a hidegháború felújítása. S ami a fő: semmiképpen sem az Amerikát (és szövetségeseit) két meggondolatlan háborúba vezénylő Bush-politika megismétlése.
Néhány nap múlva eldől, hogy valóban el tudták-e adni e centrista Romneyt az amerikai többségnek, de csak majd jövő ilyentájt tudhatjuk meg, győzelme esetén ki érezheti magát igazán becsapottnak: a republikánus előválasztásokon hangadó és ebbe – neki tetsző szövegeket mondogató – az elnökjelöltbe csak beletörődő jobboldal, avagy a Bush-korszakból még egyszer nem kérő igazi többség? Mivel Romney külpolitikai csapatának kétharmada e korszakból megörökölt (az iraki háborút ma is helyesnek tartó) neokonzervatív szakértő, s a jelölt nem mulasztotta el dicsérni ifjabb Bush „rossz szellemét”, Cheney alelnököt, s mert a képviselőház várható ultrakonzervatív republikánus többsége – korábbi és nem mostani – szaván óhajtja fogni e mai centristát, érdekes új csatáknak néznénk elébe.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!