Beleszaladt Romney a múlt keddi tévévita során a politikus legnagyobb csapdájába: elhitte a saját propagandáját.
Pártja javában hirdette, hogy az Obama-kormányzat csak nagy késéssel beszélt terrortámadásról a líbiai amerikai nagykövet meggyilkolása nyomán, s Romney ezzel próbálta sarokba szorítani az elnököt, aki ekkor is, ahogyan az este során vagy féltucatszor csak – persze ellentámadásnak is felfoghatóan – azzal védekezett, hogy „nem igaz”. Ettől vérszemet kapván, a kihívó tovább erőltette, mígnem a vita moderátora közölte, hogy de bizony, Obama már legelső megnyilatkozásában használta a terror szót. A republikánusok neki is rontottak a jelöltjüket majd hetvenmillió néző előtt kínos helyzetbe hozó hölgynek, ami csalhatatlan jele annak, hogy ők is tudják: ezúttal Romney szorult defenzívába, s vesztette is el e második tévévitát. Persze nemcsak ezzel, hanem azzal is, hogy zavaróan ismételgette két héttel korábbi, akkor Obama által kellő válasz nélkül hagyott paneljeit, s ami rosszabb: felbuzdulva rámenőssége akkori sikerén, Romney most olykor agresszívnak, sőt kötözködőnek tűnt, letorkolva elnököt és moderátort is, s szinte komikus módon majdnem szó szerint azzal védte a gazdagoknak kedvező adócsökkentési programját, amivel 2000-ben az ifjabbik Bush, akinek emlékét annyira szeretné feledtetni.
Most Obama volt a határozott és rámenős, ám egyúttal – hívei fellélegzésére – taktikus is. Ugyanúgy, mint egykor Reagan, aki zárószavaiban, Carternek válaszlehetőséget nem adva tette fel a választókat megnyerő legendás kérdését: „jobban élnek, mint négy éve?”, most Obama hagyta utoljára a vetélytársa oly kínos, zárt ajtók mögül kiszivárgott kijelentését az amerikaiak „államfüggő” 47 százalékának leírásáról, amit az első vitában ki tudja miért nem hozott szóba. A legjobban Romney arcán látszott a hatás, hiszen az elnökválasztást alighanem az dönti el, sikerül- e Obamának és csapatának lerombolni Romney és alelnöke, Ryan Potyemkin-falvát, amelynek lepleznie kell legalább november 6-án estig, hogy mennyire ultrajobboldali és gazdagbarát, ha úgy tetszik, szteroidos Bush-programot sóznának az amerikaiakra. S ha ez az első tévévitában hatásos volt is, talán mégsem tart ki e novemberi keddig Romney ama érve sem, hogy mivel ő sikeres menedzser volt, nem is kell részletesen megmagyaráznia, hogyan lenne képes arra, ami Bushnak nem ment: csökkenteni a dúsgazdagok adókulcsát, növelni a katonai kiadásokat és egyensúlyban tartani a költségvetést. Hiszen ennek az államleépítő politikusnak a legtöbbet emlegetett sikere, a 2002-es téli olimpia rendezése sem ment volna óriási szövetségi állami hozzájárulás nélkül, amint azt akkor maga Romney elismerte.
E második vita „visszahozta” hát Obamát, aki aligha bírt volna ki még egy leszereplést. S ekként a hétfői harmadik összecsapás előtt elnök és kihívója lényegében fej fej mellett állnak, bár a választást eldöntő, még elbillenthető kulcsállamokban Obama vezet, ha már csekélyebb előnynyel is, mint a tévéviták előtt. Perdöntő talán nem is e vitasorozat lesz, hanem az, hogy képesek a pártok mozgósítani s az urnához „cipelni” a feléjük hajló szavazókat, ami Amerikában nem tilos. Amint az sem „tilos” ott, hogy a két ellenlábas egy eheti díszvacsorán a hagyománynak megfelelően együtt megjelenjen, sőt kedélyesen csipkedje egymást, önkritikus poénoktól sem tartózkodva.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!