Talán a legtöbbet idézett mondás az angolszász médiában a már bő kétszáz esztendeje halott Samuel Johnson író és bölcselőé, aki szerint soha sem forog gyorsabban az ember agya, mintha tudja, hogy két hét múlva akasztják.
Kivált áll ez a politikusokra, akik gyakran csak akkor képesek észbe kapni, ha már a szakadék szélére manőverezték magukat, vagyis az ésszerű döntésnek nincs alternatívája. Némelyik pedig még akkor sem, minden társadalom szerencséje, ha az ilyenek maradnak kisebbségben. Miként a szilveszteri amerikai „szakadékvitában” azok a republikánus honatyák, akiket nem tántorított el adóemelést elutasító elveiktől még annak veszélye sem, hogy a hon (ismét) lezúdul a gazdasági recesszióba.
Nyugati fundamentalisták ők, amerikai tálibok, akik az észérvekre fölényes mosollyal felelgetik téves tételeiket, mit sem törődve a cáfolatokkal. Vagy akár saját párttársaik kérlelésével sem: a republikánus többségű képviselőházban úgy sikerült megszavaztatni – a világ fellélegzésére – a szenátusban megkötött alkut, hogy csak e többség kisebbsége voksolt rá, meg persze majd minden demokrata (bár ott is akadt elnökével, Obamával ellenkező, de talán csak a centrista látszat végett). Az első számú republikánus, Boehner házelnök e poszton szokatlan módon maga is leadta voksát, mintegy tüntetően a kompromisszum mellett, hogy mindjárt utána ne engedje a csütörtök délben záródó 112. kongresszusnak szavazni a Sandy hurrikán áldozatainak szóló hatvanmilliárdos segélycsomagról, e többlet állami kiadásról, enyhítendő a „tálibok” vereség utáni fájdalmát (mire persze az érintett észak-keleti államok republikánusai kezdtek lázongani). De hát Boehner a csütörtök délben kezdődő 113. kongresszus képviselőházának is elnöke akart lenni, ami e nagy taktikázással, ha minimális szavazataránnyal, sikerült.
Obama nemcsak megkapta a (távtollal, Hawaiiról aláírt) adócsomagot, hanem rákényszerítette az 1978-as kaliforniai adóellenes lázadásuk óta hirdetett dogmájuk feladására a republikánusokat, méghozzá szenátoraik többségét, ha képviselőiknek csak a kisebbségét is: soha semmilyen adót nem emelnek, a szupergazdagokét sem. A legtöbb képviselőjük erre korábban ünnepélyesen fogadalmat is tett. Megtört tehát a jég, s két hónap múlva következik az állami kiadáscsökkentés csatája, hasonló szakadék szélére menéssel, ám a párt higgadtjainak ebben is muszáj lesz észbe kapniuk, mert csak szép általánosságokban hangzik jól, hogy le kell faragni a költekezést, a valóságban csupa olyan program (társadalombiztosítási, egészségügyi kiadások), amelyekhez a lakosság nagy többsége ragaszkodik. S akkor – nem két hét, hanem két év múlva – jön az „akasztás”, vagyis a következő kongresszusi választás. A Sandy-segély áttolása az új kongresszusra nyilván fellázította azokat a republikánusokat, akik „kék”, vagyis demokrata többségű államokban tudtak sikeresek lenni – eddig. Miként a párt alkut megszavazó szenátorainak jó része is a nem „piros” államokból. De ha pártjuk még a novemberi kudarc után sem hajlandó észbe kapni, az fiaskók és „akasztások” sorozatát ígéri.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!