De Gaulle a hatvanas években kétszer is azzal indokolta a brit közös piaci tagság megvétózását, hogy Nagy-Britannia valójában az amerikaiak trójai falova: belülről bomlasztanák az európai egységet. Hiszen az angolok hagyományosan élvezték a hatalmi egyensúlyozgatás előnyeit a megosztott kontinensen. Ezért maradtak ki 1958-ban a Közös Piac megalakításából, maguknak a kívülről befolyásoló partneri szerepet képzelve. De látniuk kellett De Gaulle és Adenauer francia–német történelmi kibékülését, ami az új integrációt mozgató tengellyé vált, s leértékelte Londont, méghozzá az amerikaiak szemében is (Obama ma éppenséggel ennek megismétlődésére emlékezteti óva intően a brexit brit nacionalista híveit). Hibáját – és persze az európai piac elsőbbségét – felismerve, az angol elit belekezdett átfogó kampányába, hogy a konok De Gaulle utáni korszakra előkészítse a csatlakozást. Utódja, Pompidou a hatok 1969-es hágai csúcstalálkozóján hagyta a brit lábat betenni az ajtórésbe és ebből belépés lett 1973-ra.
S rögtön rá az első, 1975-ös népszavazás a tagságról, jószerivel a maihoz hasonló kérdéssel: akarja-e, hogy Nagy-Britannia bennmaradjon? Méghozzá a maihoz ugyancsak hasonló politikai pálfordulásokkal. Csak akkor a munkáspárti kormányfő, Wilson adta fel korábbi unióellenes álláspontját, s fogadtatta el – kétharmados többséggel – a tagság megerősítését. Majd hamarosan jött Thatcher és megismertette az európai partnerekkel a konzervatív kötözködést. Ha úgy tetszik, a trójai faló belsejében kiújult a vita: hogyan is lehet Anglia Európán belül, de nem attól irányítva. Ámde a nem kevésbé nacionalista De Gaulle azért ment bele az egységesülő és akként közös irányítású unióba, mert az csak úgy lehet erős partnere Amerikának. A London kivételes státusáért küzdő Vaslady végül belebukott a maga vétópróbálkozásaiba, s jött a kilencvenes évek elején a maastrichti egyezség, amely fokozza az európai, tehát nem nemzeti irányítást. Ami egyre inkább unióellenessé tette a tory thatcheristákat. Cameront aztán addig zsarolták, míg meg nem ígérte a referendumot, amivel ő zsarolta meg (a britek benntartásáért engedményekre kész) uniós partnereit: még több külön jogot követelve Londonnak. De amikor váratlanul nem koalícióban kellett kormányoznia, már nem tehetett mást, s kiírta a népszavazást.
E második referendumi csatában pedig még az is ismétlődik, hogy – akkor a munkáspárti, most a tory – kormánytagok is szembekerültek egymással. Egyedül az üzleti elit egységes, hiszen ők tudják igazán, milyen kiszámíthatatlan – gazdasági és világpolitikai – láncreakciót indítana el, ha a kilépés hívei kerekednének felül. Azok ugyan állítják, hogy nem lenne földindulás, s Anglia csupán a kültag Norvégiáéhoz hasonló helyzetbe kerülne, de ezt aligha hihetik komolyan, hiszen – egy nacionalista ezt nem szokta megérteni – a túloldalon, a cserbenhagyandó partnerek (már csak a hasonló népszavazások elharapódzásától tartva) nyilván nem könnyítenék meg a távozó helyzetét. Nem szólva arról, hogy a skótok és északírek nagy többsége akar bennmaradni, s lenne kész evégett kiszakadni is az Egyesült Királyságból, vagyis Nagy-Britannia hamar lefokozódna „Kis Angliává”.
Ahogyan a történelemben annyiszor, a világpolitikai és gazdasági realitások tábora csap össze a nacionalista vágyálmokat kergetőkkel, akik képesek ujjongani a hasonszőrűek kontinentális előretörését látva, mert képtelenek felmérni az ebből majd adódó érdekellentéteket. A bulvárlapok nemcsak a migráns-, hanem a németellenes érzelmekre sem restek rájátszani, holott éppen London bennmaradása az unióban ellensúlyozhatja Berlin dominanciáját. Ám miközben kardoskodnak, hogy az uniós piacok megtarthatók, a kontinentális munkavállalókat kint tartanák, ami együtt biztosan nem fog menni. De felszították már vele éppen a munkáskedélyeket, amelyeket az utolsó héten az e körökben az üzleti elitnél szavahihetőbb munkáspárti vezetők igyekeznek csillapítani.
Remélhetően sikerrel, mert a brexit nacionalista – és a tory belháborúval kiprovokált – hazárdjátékára nem az elit fizetne rá. Bíztató, hogy e kijózanodásra számítva az amerikai fogadóirodák most majd hatvan százalékot adnak a maradásnak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!