Európa észbe kapott. Túl a milliomodik kontinensünkre és többször annyi szomszédságba menekültön, s a lankadatlan orosz bombázásokkal most elinduló tízezreken, Szíria lakhatatlanná válásán, az immár saját stabilitásukat fenyegetve érző fejlett országok a zsebükbe nyúltak.
Az unió kerek esztendeje nem volt képes egységes és főként távlati megoldással is kecsegtető politikát kialakítani az ekként őt magát is válságba sodró és mind rémisztőbb háború kezelésére. Sajnos a jobb későn, mint soha elv öncsalás, mert a késlekedés csak még bonyolultabbá tette az amúgy is elképesztően összekuszálódott – és a külső beavatkozások kavalkádjával csupán ironikusan annak nevezhető – „polgárháborút”. Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint két fejlemény egybeesése: a csütörtöki londoni sokhatalmi segélykonferencia megnyitása előtt órákkal kellett (megint) tovább halasztani a genfi béketárgyalásokat.
De legalább csütörtök déltől röpködtek a végre komoly, a nagyok esetében illően milliárd dollárt is elérő felajánlások, míg konkrét összegigényüket jelezték Szíria szomszédai, amelyek már képtelenek minimálisan is ellátni (és egyre kevésbé ott tartani) a menekültek tömegét. Mert Európa „rájött”, hogy nem elég távoltartással próbálkozni vagy akár a kiindulópontnak tekinthető törökök lekenyerezésével, muszáj érdemi, tehát sokba kerülő segítséget kínálni e szomszédoknak, sőt magában Szíriában kellene teremteni életlehetőségeket. Merthogy ama távlati megoldáshoz olyan állapotok szükségesek, hogy vissza is lehessen majd költözni. Gordon Brown volt brit kormányfő Guardian-cikkében a második világháború utáni Európa megmentését célzó Marshall-tervet sürget, vagyis akkora nagyságrendű – tehát nem csupán jótékonykodó – mentőakciót Szíria és az egész térség stabilizálására. Ma még az európai menekültpánik ellenére, 15 hontalannávált szírből 14 a térségben van, nem kellene megvárni, hogy ők is útra keljenek. Utóvégre már korántsem csak annak a területnek, hanem Európának a stabilitása és uniójának széthullása a tét, ehhez kellene mérni a pénzt.
S valóban sürgősen. Azok az orosz bombázások arra vallanak, hogy jéghideg számítással Putyin (sejthetően az EU-t megingató menekültválság haszonélvezője, netán besegítője) egy alavita államocskát „mentene ki” (Aszaddal vagy nélküle) az összedőlt és nyilvánvalóan helyreállíthatatlan Szíriából. Történetesen a Közel-Keletet a brit és francia befolyási övezetre kettéosztó és a szíriai, iraki határokat önkényesen, az etnikai megoszlással mit sem törődve megvonó Sykes-Picot alku centenáriumi évében lesz muszáj újrarajzolni a térképet (az ottomán birodalmon osztozó titkos alkut a cári csendestárs bukása után a bolsevik Trockij tette nyilvánossá). A genfi asztal körüli civakodás és a harctéri fejlemények mind azt jelzik, hogy Moszkva, de Ankara, Teherán, és persze Rijad is már a maga befolyási övezetéért küzd, ahogy a versailles-i béke óta mindig kisemmizett kurdok is a saját államukért. Gyaníthatóan a londoni konferenciázók már tudják, hogy a Nyugatnak aligha lesz más választása, mint felügyelni az osztozkodást, s pénzével egyengetni. Száz év múltán már nem elég vonalat húzni a térképre.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!