Hiszen már nem is képesek leplezni tanácstalanságukat: kicsikarván a brexitet, nem tudják, mihez kezdjenek vele. A valami ellen szavazóknak fogalmuk sincs, mire voksoltattak. Tragikomikus, hogy a kilépés legfőbb (már egymásnak is ugró) brit szószólói, az unió leghangosabb ócsárlói most bevallottan Európa higgadtságára számítanak, a cserbenhagyni akarók rimánkodnak: ne hagyják őket cserben. Mert csak a kibicek diadalmaskodnak, akiknek semmi sem drága és főként csupán ácsingóznak a hatalomra, így bízvást lehetnek felelőtlenek, hajtogathatják, nem kell konkrétumokra lefordítaniuk tömegcsábító kódszavaikat, álszent szólamaikat.
Bezzeg a Cameront a túszul ejtett szavazói többséggel megpuccsoló tory politikusok elárulják, hogy – minden szakértőt meglepve – nemhogy terveket nem készítettek győzelmük esetére, hanem fogalmuk sincs, mi legyen az Európán kívülre lökött (és talán már nem sokáig) Nagy-Britannia következő lépése. Szeretnének úgy elszakadni az uniótól, hogy azért ne kerüljenek teljesen kívülre. A toryk utódlási vetélkedőjéből ki is lépő – és a káoszt kollégáira tukmáló – fő brexitkortes Boris Johnson ezzel mintegy bevallotta, valójában szoros vereségre számított, s akként jó további politikai zsarolási pozícióra. S nem is titkolják, Európa ostorozói Európa megértésében reménykednek. Miközben az egész visszacsinálására valóban terveket szövők meg abban, hogy a cinikus demagógok által megriasztott többség fokozatosan felismeri: éppen a brexit – hiába jósolt – következményeinek valósággá válása hozhat fordulatot az európai politikában, s szorulhatnak vissza a most látszólag nyerésre álló populisták. Amikor a riasztó gazdasági, szociális visszaesés nemcsak a britek, hanem minden európai értésére adja, mit is veszthetünk, ha veszni hagyjuk az uniót.
A Cameront kitessékelő uniós csúcs eltökéltsége e szándékra vallott. Egyértelművé tették, hogy ők már tovább nem zsarolhatók, a britek bennmaradása kedvéért tett engedmények kora lejárt, s a londoni populisták hiába bíznak a kint is, bent is félmegoldásban. Innentől nem az unió tesz ajánlatokat a fanyalgó Londonnak, hanem azt tekinti kérelmezőnek, s várja javaslatait. Vagyis pontosan azt teszik, ami racionális: az engedékenység csak további populista túszejtőknek lenne biztatás. Hogy – miként a Le Penek szorgalmazzák – újabb népszavazásokkal zsarolják és végül verjék szét az uniót, elődeikhez hasonlóan demokratikusnak tűnő trükkökkel küzdjenek a demokrácia ellen (a diktátorok amúgy felettébb kedvelték a referendumokat, III. Napóleon mondta állítólag, hogy azt nem lehet elveszteni, csak a kérdést lehet rosszul feltenni…).
Ezért is tekinthetjük cameroni felelőtlenségnek az orbáni népszavazást, amelyet a brexit utáni világban aligha csak Martin Schulz fog Európa-ellenesnek tekinteni. Kormányfőnk ugyan most is két lovat próbál megülni: angol lapban kampányolt a brexit ellen, ám jogosnak minősíti a kilépési tábor háborgását, s úgy tesz, mintha nem tudná: azt más, keleteurópai bevándorlók okozták, mint akik ellen szítva a kedélyeket ő vétózná az uniót. Kockáztatva, hogy ő is olyan pirruszi győzelmet arat, mint Boris Johnson.
S még jól jár, ha rajta is csak kacag Európa, mint az angol populistán.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
