Adhatunk-e egy politikus szavára, s ha igen, miért nem? – tehetnénk fel Karinthy módjára a szónoki kérdést az előrehozott brit választások meglepő hírére. Hiszen nem elég, hogy a brit miniszterelnöki hivatal pár hete zárta ki kerek perec ennek a lehetőségét, de Theresa May kormányfő is évek óta hangosan ellenzi, hogy a Downing Street 10. lakója kihasználja az éppen kedvezőnek látszó felméréseket és a parlament feloszlatásával erősítse meg helyzetét. De ahogyan IV. Henriknek Párizs megérte a misét, May is kellően cinikusan szegte meg szavát a túlnyomó alsóházi többségért.
Eszébe sem jutott mentegetőzni, amikor kedden odaállt a miniszterelnöki rezidencia elé kitett mikrofonállványhoz. Jól sejtvén, hogy a vadul Brexit-párti bulvársajtó vele együtt feni a fogát arra, amit a Daily Mail ismert „bájos” stílusában a „szabotőrök szétzúzásának” nagy lehetőségeként üdvözölt. Vagyis a parlament még inkább jobbra döntését és a Munkáspárt mandátumainak megtizedelését.
May indokai a pálfordulásához illően hiteltelenek voltak. Hiszen nincs szükség e választásra, az emberek éppenséggel megcsömörlöttek a politikától. Kormányának többsége sem forog veszélyben, a Lordok Háza sem dacol vele, a Brexit-alkudozás megkezdésére simán megkapta a felhatalmazást, alaptalanul vádolta hát széthúzással „Westminstert”.
E szavazás csakis neki magának kell – részint az ellenzék, részint viszont saját pártja esetleges lázadóival szemben. Amikor (még a tory–liberális koalíció végén) megszületett a May által is helyeselt törvény az ötéves parlamenti ciklus bebiztosítására, tehát az effajta – korábban gyakori – kormányfői trükközés megnehezítésére, általános volt a vélekedés, hogy csak felettébb indokolt esetben fognak ettől eltérni.
Ezért is kötötték kétharmados alsóházi többséghez, amit a kijátszani próbált ellenzék nyilván nem ad meg az éppen vele elbánni akaró miniszterelnöknek. Ám most simán megadta.
Tele is van a brit sajtó a publicisták találgatásaival, hogy ugyan miért hajlandó önként menni a vérpadra a Corbyn vezette Munkáspárt, amely egymaga is keresztezhette volna May terveit. S hogy a párt – Corbynt már kétszer is megbuktatni próbáló – alsóházi képviselői vajon miért mentek ebbe bele? Hiszen a várható júniusi nagy vereséggel talán megszabadulhatnak az általuk túl baloldalinak tartott (viszont a párthívek által kétszer is fölényesen megválasztott) vezérüktől, viszont többtucatnyian elvesztenék mandátumukat is. Amikor a nyolcvanas évek elején hasonló belső viták tépték a baloldali pártot, akkor ezt egy másik konzervatív politikus, Margaret Thatcher használta ki. Utána a Labour másfél évtizedig hiába álmodott arról, hogy kormányra kerül.
Igaz, Corbyn éppenséggel a neki megelőlegezett kudarcból csinálna sikert, s most ő lovagolná meg a változtatni akaró elégedetlenséget, miként egy éve a brexitesek. Mivel amúgy a Labour sok szociális programja a többségnek vonzó, ez nem alaptalan okoskodás, ám nemcsak a britek tartják alkalmatlannak Corbynt a kormányfői posztra, hanem ő sem saját magát. May pedig egyelőre kizárta a tévévitát, tehát az összemérés esélyét sem adná meg, bár ha azokon odateszik neki az üres széket, talán ismét meggondolja magát. Viszont valamennyi ellenzéki vezérnek feladja a labdát azzal, hogy – éppen a Brexit-alkudozás érdekében – minél kevesebbet akar elárulni terveiből, ami tág teret biztosíthat a riválisok (közte a nyíltan EU-párti liberálisok) ígérgetésének. Miként tavaly a Brexit-népszavazáskor, idén is csak júniusban derül ki, hogy taps vagy gúnykacaj lesz-e a nagy trükk jutalma.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!