Ha valakinek déja vu érzése van, az ne magában keresse a hibát.

 
Avar János

Mintha tényleg ma lett volna, úgy tárgyaltak éppen két éve is a Valutaalap és az EU emberei Budapesten, egészen addig, amíg rá nem jöttek, hogy az Orbán-kormány a bolondját járatja velük. Meg persze velünk is. Hiszen azon a két évvel ezelőtti júliusi estén meg a rá következő napokon még azt hallhattuk a második leghíresebb jobbkéztől, hogy szó sincs a tárgyalások megszakadásáról, minden a legnagyobb rendben van, a folytatás már ki is van tűzve, és így tovább. Hogy aztán a főnökétől egyszer csak megtudjuk: kitört a szabadságharc, s méghozzá éppen az IMF ellenében. Az ügybuzgó jobbkéz is hamar belendült: tőle meg azt tudtuk meg, hogy „kipateroltuk” a korábbi kedves tárgyalópartnereket, nincs is nekünk szükségünk a pénzükre, s a főnökkel együtt váltig emlegette, hogy képesek vagyunk mi a piacról is finanszírozni a törlesztésekhez szükséges kölcsönfelvételeinket. Igaz, kicsit(?), vagyis hát nagyon drágábban, de nacionalista kormányunk büszkeségtől dagadó mellel állhatott még nacionalistább tábora elé. S a jobbkéz nem lankadt az IMF csépelésében, tavaly ősszel még három nappal azelőtt is a parlamentben gúnyolódott a hárombetűs társaságon, hogy kétségbeesetten vissza kellett hívni őket.

Így remélték ugyanis elhárítani a (legelső) leminősítést, ám csak heteket nyertek, mert a három nagy hitelminősítő hamarosan kíméletlenül lefelé fordította hüvelykujját. Pedig decemberre már felettébb sürgős lett a dolog, a kipaterolók januári tárgyaláskezdéssel biztatták a piacokat (és magukat), ami nem csoda, hiszen az eurót megint jóval háromszáz forint felett lehetett megvenni. S csak az IMF visszatérésének esélye vitte újra háromszáz alá. Ezen a héten, tehát a mumusok delegációjának pesti felbukkanásakor pontosan azon a szinten volt, mint két esztendeje. Szóval kezdhetjük elölről, de mit: az értelmes kiegyezést, avagy az értelmetlen szabadságharcot, amelynek újbóli elkezdésére újfent zuhanna fizetőeszközünk árfolyama. S vele az állami és magántörlesztők terhe növekedne, ezúttal akár a csődbe jutásig. De ki kellene számolni végre, mibe került a közösnek és a sok devizahitelesnek ez a kétesztendős ámokfutás.

Mert az nyilvánvaló, hogy a – kormányunk egész politikáját mind nagyobb aggodalommal figyelő – külvilág nem kér a „fogd a pénzt és fuss!” orbáni elképzelésből. S két éve valójában találóan berzenkedett a jobbkézről való famulus a „kényszerzubbonytól”, amitől szerinte harcunkkal szabadulunk: mára a hitelezők alighanem valóban csak ezt, a szigorúan ellenőrzött kormányzatot tartanák megnyugtatónak az „unortodox” ámokfutás láttán. Mindenesetre miért is vennék, stílszerűen, készpénznek egy olyan kormány ígéreteit vagy éppen büdzséterveit, amelynek hozzáértésénél csak a szavahihetősége kétségesebb? Hiszen már azt is elnéző mosollyal ráhagyják, hogy hazai használatra nevezze, aminek akarja e kényszerzubbonyt, parádézhat benne akár győzelmi mundérként is, s magukban nyilván kacagnak a brosúrával lemaradt, még krampuszt emlegető kormánypárti sajtó vezéri ledorongolásán. Meg az alvezéri zsörtölődésen, hogy „nem fogjuk kidobni” két év eredményeit. A számok emberei pontosan tudják, mibe került hazánknak ez a két esztendő.

 

Címkék: kommentár, gazdaság

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!