Szép Ernőnek van egy nagy kisregénye. Az a címe: Dali dali dal. A nyelve, a meséje gyönyörű, a cselekménye egyszerű. A kántortanító papa eladja hegedűjét a falu – Hajdúszoboszló, mert Szép Ernő ott gyerekeskedett – cigányprímásának, Kukinak. De olyannyira hiányzik neki a hangszer, hogy elhatározza, visszavásárolja.

Az egész regény a munkáról szól, a szegény ember megfeszített, reggeltől es­téig tartó, emberfeletti munkájáról. Bele­betegednek végül a szülék, annyit dolgoztak, és a végén nem tudják visszavenni a hegedűt. Összejött ugyan a pénz, de az kellett a taníttatáshoz; a kis fiú indult kollégistának Debrecenbe. Ám Kuki váratlanul jobblétre szenderül, és utolsó erejével a tanító papára testálja vissza a muzsikát. Az öreg kimegy a temetésre ahol – mert ő Mózes-vallásba volt beosztva – a cigányok mondták neki, hogy hagyja csak a fején a kalapot nyugodtan; vallás-vallás. A sírnál játszott is a papa, majd a temetőből kijövet, átadta a hegedűt a Kuki legnagyobb fiának: „Úgy vedd el fiam, mintha apád adná a kezedbe. Neked dukál ez a jó hegedű, Kálmán, te fogsz a bandának kenyeret keresni.”

Szép Ernő igaz meséje ötlött eszembe, amikor megismerkedtem egy nagyszerű cigány festő, Horváth János művészetével és sorsával.

Szép históriája hökkentő sok szálon kötődik Horváth János sorsához és művészetéhez.

Nem csupán a kisebbségi sors, de a szegénység, a munka, a tanítás, a tanulás, és az életet megemelő, magyarázó, érthetővé és – mindeneknek dacára – élhetővé tevő, az egész személyiséget átformáló és összetartó kultúra, művészet, a szívósan kitanult mesterség, a szisztematikus munka ereje – mind-mind közös az író és festőművész sorsában és művében.

Horváth János 1963-ban született a Szikszó melletti Alsóvadászon. Édesapja bányász volt, aki nyolc gyermeket nevelt föl. János tehetségére a szikszói általános iskola pedagógusa, a ma már főiskolai tanár Szentirmai László figyelt fel. Pe­recesen szakmunkásvégzettséget, Mis­kolcon érettségit szerzett. Önélet­rajzaiban mindig megemlíti kedves, fontos tanárainak: Fekésházi Attila matematika- és Kocsis Mária magyartanárnak nevét. 1982-től villanyszerelőként dolgozott a miskolci Tiszai pályaudvaron. Sorra születtek gyermekei, akik fotóznak, festenek, muzsikálnak ma már valamennyien. Ő 2007-ben a Wesley János Lelkészképző Főiskolán diplomát szerzett. Mindeközben folyamatosan festett, tanult, képezte magát – Zsignár István festőművész és Pethő János grafikusművész útmutatásával.

Számos kiállítása volt már itthon és külhonban is.

Két éve festőművész kollégáival, bará­taival és a helyi lakosokkal, mindenekelőtt fiatalokkal, gyerekekkel fest Bódvalenke vályogházaira hatalmas színpompás freskókat, amelyeken csak úgy, mint táblaképein, a cigány folklór, a cigány népmesék alakjai, motívumai, legendái elevenednek meg.

Képeinek többségén egymásba folyó, fonódó arcok, figurák, furcsa cseppszerű alakok vannak csokorba szorítva, abroncsolva mintegy a közös múltat, sorsot, amely bizony ritkán tűnik föl vidámnak.

Szép Ernő regényében, mint valami stafétát, úgy adta át a hangszert a zsidó a cigánynak.

De nem csak a muzsikát adta át a magyar zsidóság a magyar cigányságnak. Hanem most úgy tűnik – minden különbség dacára és nem először és nem is utoljára – a sorsát is megosztja vele: a különböztetés, kirekesztés, gyűlölet, erőszak elszenvedését.

Az ország, magyarság és cigányság előtt más út nincsen, mert nem lehet, mint Horváth János útja: a tanulás, az iskola, a kultúra, a művészet embert átitató erejével kikapaszkodni a szegénység sötét szakadékából, és dacolni mindazzal, ami a szegénységből és tudatlanságból fakad: bűnözés és előítélet, a gyűlölség és erőszak.

A politikai elitnek húsz év nem volt elegendő fölismerni ezt. Úgy látszik, ehhez tragédiának kell bekövetkeznie.

Meglesz.

Címkék: Raúl, művész, Országos Rádió és Televízió Testület

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!