Sok szó esik manapság nemzeti érdekeinkről, azok képviseletéről, sőt védelméről. Van, aki Európával szemben kívánja a magyar érdekeket megvédeni, és van, aki a kormánnyal szemben. Van, aki az IMF és Brüsszel gyarmatosító törekvései ellen agitál, míg mások, sőt időnként ugyanazok, az IMF-től várják a megoldást.
Talán a megváltást is. Sikerekről, évtizedekre konszolidált költségvetésről hallunk az egyik oldalról, miközben a fizetésképtelenség fenyegető árnyékáról suttognak a másikon. E vitákban eligazodni, a propaganda és ellenpropaganda függönyén átlátni talán csak úgy lehet, ha a tényekből és a józan észből indulunk ki.
A gazdaság területén a valódi nemzeti érdek meghatározása nem nehéz – lehet bár közhelyes, mégis fontos, hogy kimondjunk elemi közgazdasági igazságokat. A közgazdasági egyetemet be lehet zárni, de a közgazdaságtan törvényei attól még meghatározzák az életünket.
A nemzet érdeke egy erős Magyarország, egy versenyképes, sikeres gazdaság, egy gyarapodó nemzet megteremtése.
Ehhez a közösség – a magyarok közösségének – szintjén fő célunk a nemzetgazdaság stabil, hosszú távú, kiegyensúlyozott növekedése kell, hogy legyen. A polgárok, a családok, a háztartások szintjén a cél a tartós, lépésről lépésre haladó, érzékelhető gyarapodás, a jólét fenntartható növekedése. E növekedés döntő tényezői – még mindig a közgazdasági közhelyeknél maradva – a munkaerő, ideértve a foglalkoztatást és a termelékenységet, a tőke, ideértve a hitelt is, az intézményi és jogszabályi környezet minősége és kiszámíthatósága, valamint az egyensúly, hiszen sok fájdalmas tapasztalat alapján megtanultuk, hogy növekedést csak egyensúlyra lehet építeni. Ha ezek a tényezők rendben vannak, akkor a bővülő javak újraelosztása – annak társadalomfilozófiája, módja, kedvezményezettjei – lehet politikai vita tárgya. De az nem, hogy fedezet nélkül nincs többé fogyasztás. Ezt a leckét beleverte minden európai fejébe a válság.
A jó kormányzás tehát a gazdaságban ezekre a tényezőkre koncentrál. S ha ez alapján azt vizsgáljuk, követjük-e saját nemzeti érdekünket, szomorú megállapításra jutunk: kormányokon átívelő, hibás gazdasági döntések miatt Magyarország egyre nagyobb mértékben maradt el attól a lehetséges növekedési és egyensúlyi pályától, amelyet befuthatott volna. 2010-től kezdve a páratlanul erős politikai mandátumhoz jutott kormány viszont számos ponton egyenesen szembefordult a gazdasági és társadalmi ésszerűséggel: a növekedés szinte valamennyi tényezőjében súlyos károkat okozott és okoz az ország hosszú távú érdekeinek. Elsősorban, azt hiszem, politikai, hatalmi érdekek miatt.
Nevükben, de kárukra
Kezdjük a munkával. Az 56 százalék körül tartósan rögzült foglalkoztatás a rendszerváltás legnagyobb kudarca. Az akkor elveszített 1,2 millió munkahely, amiből 1 millió ma is hiányzik, vezetett oda, hogy ma alig több mint minden második aktív korú ember dolgozik Magyarországon – legalábbis legálisan. Magyarország kilátásai a foglalkoztatás terén ma rosszabbak, mint két esztendeje voltak. Az alacsony képzettséget igénylő munkahelyeket a kormány szerencsétlen intézkedései megdrágították, pedig Magyarország munkaerő-tartalékai az alacsony képzettségűek körében vannak. Ma az összes adóelvonás mértéke magasabb, mint a kormányváltás előtt volt, az „adócsökkentés kormánya” ma több adót von el, mint amennyit az előző kormány. A jövedelemadó változtatása alapján ma 4,5 millió ember él olyan háztartásban, amelynek csökkent a jövedelme. A minimálbér radikális felemelése miatt mintegy 50 ezer munkahelyet veszít el Magyarország az alacsony képzettségűek szegmensében a következő két évben. Ezzel nem is az a probléma, hogy még a fülünkben visszhangzik az „egymillió új munkahely” nagyotmondása, hanem az, hogy ennek a lépésnek nincs nyertese. Ez egyaránt rossz a gazdaságnak és még rosszabb azoknak, akik elveszítik munkahelyüket. És amikor arról a 4,5 millió emberről beszélek, aki olyan háztartásban él, ahol kevesebb lett a jövedelem, jó, ha tudjuk: ők a középosztály. A magyar középosztály nagyobb része tehát csak ürügye, de nem nyertese az elmúlt két év kormányzásának. Nevükben kormányoznak, de a kárukra.
A magyar munkaerőpiacot – és a törékeny középosztályt – még egy csapás érte. A közoktatás és a felsőoktatás a szakképzés átalakításával a szegényebb fiatalokat öröklött helyzetükbe zárják be a kormányzati intézkedések, míg a tehetősebbek és a középosztálybeli családok gyermekeit saját hazájuk elhagyására ösztönzik. Száz éven belül Magyarország negyedszerre űzi el társadalma leendő elitjét. Innen most nem tanulni akarnak elmenni a diákok, hanem élni.
A gazdasági növekedés másik tényezője a tőke. Az elmúlt 20 év kormányzásának kudarca, hogy a kis- és közepes vállalkozások (kkv) nem tudtak érdemben összekapcsolódni a beáramló külföldi tőkével. Erre most az a „válasz”: a külföldi tőkebefektetőket elűzzük az országból. Magyarországon az elmúlt két évben az 1997-es szint közelébe esett vissza a tőkebeáramlás mértéke. Ez jelenleg a legalacsonyabb a régióban. Egy olyan ország kezdett el háborúzni külföldi beruházókkal, amelynek a gazdaságában az export a soha nem látott 93 százalék a GDP arányában. Hiszen miközben a belső növekedés, a fogyasztás és a beruházása csökken, az egyetlen tényező, amely a magyar gazdaságot a víz felszínén tarja, az az export.
Nem vitás, hogy a válságot megelőző időszakban jó néhány bank Magyarországon szakszerűtlenül és időnként etikátlanul viselkedett az ügyfeleivel szemben. Annak idején magam is a „vadkeleti viszonyok” felszámolása érdekében szólítottam fel az érintetteket a banki etikai kódex bevezetésére. Ám a bankok ellen meghirdetett népszerű háború újra recesszióba tolta a magyar gazdaságot. Abban, hogy Magyarország most a közép-európai régió leggyászosabb növekedési adatát produkálta, valószínűleg döntő szerepe van a drámai hitelszűkülésnek is. És ez a hitelszűkülés nem a multinacionális vállalatokat érinti elsősorban, hanem a hazai vállalkozásoktól veszi el a talpra állás esélyeit…
A növekedés harmadik tényezője a kiszámítható és minőségi intézményrendszer, illetve jogszabályi környezet. A válság után ma széles körű egyetértés van abban, hogy a piaci versenynek szabályozásra van szüksége, mert e nélkül a szabadjára engedett piac tönkreteheti azt, ami jó lehet a kapitalizmusban. De érdemes végiggondolni: ha a demokráciát egyfajta politikai piaci versenynek tekintjük, akkor ott is szükség van a szereplőktől független szabályozásra – fékekre és ellensúlyokra! Nincs abban némi ellentmondás, hogy a kormány a piac szabályozására lassan semmilyen eszközt nem tart elképzelhetetlennek, míg a hatalom korlátozására már-már semmilyen eszközt nem tart elképzelhetőnek? A politikai hatalom piacának szabályozott versenyét hívják demokratikus jogállamnak, amelyet a fékek és ellensúlyok rendszere tart egyensúlyban. A hatalmi korlátok nélkül a politikai verseny éppen olyan embertelenné és kontraproduktívvá válik, mint a verseny nélküli monopolkapitalizmus. Magyarországon ma ez: a politikai monopolkapitalizmus kialakulása fenyeget. Ennek véget kell vetni és nem pusztán morális okokból, véget kell vetni jól felfogott érdekből is. Mert a demokrácia nem más, mint a rossz vezetés békés korrekciójának lehetősége. Ezt a lehetőséget meg kell őrizni Magyarország számára.
Közérdek helyett magánérdek
Nem állítom azt, hogy a mai kormánypolitika mögött nincsen racionalitás, csak azt, hogy az nem a teljes közösség fenntartható gyarapodását tekinti meghatározó szempontnak. Hanem a hatalmi pozíciók intézményi, személyi bebetonozását. És ezen a ponton kell a magyar politikai közbeszéd egy másik refrénszerűen ismétlődő kifejezését idéznem. A korrupciót, amely átszőtte életünket, és eddig is rendkívül sokat ártott Magyarországnak. Most úgy tűnik, hogy a választások győztese olyan rendszert épít, ahol az állam törvényhozó, szabályozó, ellenőrző és szankcionáló szervezetei, a forráselosztással, a közbeszerzéssel foglakozó egységek és az ellenőrzéssel megbízottak mind egy kézből vannak irányítva. A másik kéz pedig, amely ugyanabból a testből nő ki, magáncégek hálózatán keresztül teszi magánprofittá a közpénzek egyre nagyobb hányadát. A döntésekben a közérdek helyét egyre nagyobb részben veszi át a magánérdek.
A nemzeti érdek és a szűk politikai, hatalmi érdek szembekerüléséből következik az is, hogy az Európai Bizottsággal és IMF-fel régóta folyó vitában valójában nem a nemzeti érdekeinkért folyik a küzdelem. Hiszen nehéz lenne nemzeti érdeknek nevezni mondjuk a bírák korai nyugdíjazásának ügyét. Ugyan mitől volna nemzeti érdek a jegybank függetlenségének csökkentése? Ezek hatalmi kérdések csupán, mindegy milyen jelzőt aggat rá a kormányzati kommunikáció.
2008-ban a válság kitörésekor a kormány körülbelül 4 hét alatt megállapodott az IMF-fel. Most 8 hónap telt el azóta, hogy a korábban kigúnyolt „három betűből” várva várt partner lett, de nem hogy megállapodás nincs, még a tárgyalások sem kezdődtek el. Egyre többen teszik föl a kérdést: vajon csak tárgyalni akar Magyarország kormánya vagy megállapodni is?
Mert a megállapodás aligha lesz elképzelhető a jelenlegi gazdaságpolitika kudarcának beismerése és a zsákutcás kormányzás érdemi korrekciója nélkül. Vajon hajlandó-e idáig elmenni Magyarország jelenlegi kormánya? És vajon érdeke-e? Mert Magyarországnak ez volna az érdeke. De vajon egybeesik-e Magyarország érdeke és a kormány, a kormány mögött álló erők érdeke?
Szeretném világossá tenni: az IMF nem megoldás! Az IMF haladék. Második esély arra, hogy a korábbi hibákat legyen időnk kijavítani. A megoldás a mindenkori kormány kezében van. Azt hiszem, a megállapodás elhúzódása döntően abból fakad, hogy a kormány valójában nem a gazdaságpolitika korrekcióját keresi, hanem a jelenlegi gazdaságpolitika minimális kompromisszumokkal, taktikai engedményekkel való folytatását szeretné elérni – miközben tudja, hogy szüksége van az IMF védőhálójára.
Melyek azok az alapvető fordulatok a magyar gazdaságpolitikában, amelyre szükség van? Korrekcióra van szükség az intézményi és jogszabályi rendszerben. Helyre kell állítani a független intézmények erejét, becsületét, függetlenségét.
Helyre kell állítani Magyarország hosszú távú kormányozhatóságát és válságkezelő képességét. Például azoknak a törvényeknek a módosításával, amelyek az ország napi kormányzásához szükséges jogszabályokat – még az adótörvényeket is – kétharmadossá tették. Az intézményi kérdések rendezése még önmagában nem megoldás, a növekedés képességét kell helyreállítani Magyarországon. Mai előrejelzések szerint a magyar gazdaság lehetséges növekedése középtávon 2 százalék körül van. Nem, nem az aktuális, hanem az amit, akkor lenne képes elérni, „ha minden jól alakul”. Ez azonban édeskevés. Magyarországnak legalább 2 százalékkal meg kellene haladnia az Európai Unió átlagos növekedési potenciálját, ahhoz hogy érzékelhető társadalmi, politikai stabilitást jelentő felzárkózásnak legyen részese. Vagyis legalább 3-4 százalék közötti növekedési potenciálra kellene a magyar gazdaságot visszajuttatni.
Az ehhez szükséges korrekciónak azzal kell kezdődnie, hogy rövid távon az alacsony képzettségű munkaerőt visszahozzuk, visszaengedjük és „visszakésztessük” a munka világába. Középtávon pedig arra van szükség, hogy a magyar oktatási képzési-szakképzési rendszer a magas hozzáadott értéket előállítani képes munkaerőt, a versenyképes tudást szolgálja.
Sürgető a tőkevonzó, vagy legalább a tőkemegtartó képességünk helyreállítása: a külföldi és magyar vállalkozók bizalmának helyrebillentése. Mint ahogy új egyezségre lesz szükség az országban finanszírozó bankokkal is ahhoz, hogy a magyar kkv-k minél előbb hitelhez jussanak. Ehhez is gyökeres fordulat kell.
Ma sok a kétely abban, hogy Magyarország meg akar-e egyezni: én azt gondolom, nincs más választásunk. A kételkedők gyanakvását táplálhatja az Európa-ellenesség is, amelyet időnként a kormány vezető politikusai is sugallnak. Nem azért utalnak rá sokszor és tudatosan, mert Magyarországon meghatározó mértékben létezik Európa-ellenesség, hanem azért, hogy legyen. Mert ha van kivel küzdeni, az elfeledteti az itthoni tévedéseket.
Egyezségre van szükségünk, mert a legfontosabb most, hogy a mentőcsónak közelébe úszhassunk. De ehhez például az is kell, hogy a vízből ne próbáljunk feltételeket diktálni a csónak evezősének. Aztán csónakba kell szállni, és kievickélni oda, ahol a legközelebbi kikötő van. De különbséget kell tudnunk tenni a „partot érés” és a „révbe érés” között. Különbséget haladék és gyarapodás, időnyerés és győzelem között. Az ámításnak és az önámításnak, ennek a – nem az elmúlt 2 évben kezdődött – magyar feneségnek véget kell vetni. És nem elsősorban azért, mert tisztességtelen, hanem azért, mert tönkremegyünk bele mindannyian.
Három kötelesség
Valamennyien drukkerei – sokszor kényszerű drukkerei – vagyunk a mindenkori magyar kormánynak. A mostaninak is, mert a hazánk sorsa van rábízva. Ezért is mondom azt, hogy változtatni kell. És a változtatás nem a két évvel ezelőtti állapot visszaállítását jelenti. A válság utáni Magyarország nem tud és nem is szabad, hogy olyan legyen, mint a válság kitörése előtt volt. Magyarország jóval régebb óta van válságban, mint mások: a megszorítások 2006-ban kezdődtek! Egy fáradt, elgyötört társadalom néz szembe újabb és újabb megszorításokkal. Egy ilyen helyzetben a mindenkori kormánynak három kötelessége mindenképpen van.
Az első, hogy az áldozat ne tartson tovább és ne legyen nagyobb, mint amennyi elkerülhetetlenül szükséges a válságkezeléséhez. A második, hogy azok, akiktől az áldozatot kérik, értsék-érthessék, hogy mindez mi végre van. Lássák be az értelmét és fogadják el. Ez nehéz politikusi feladat. És a harmadik, talán a legfontosabb: a mindenkori kormány felelőssége az, hogy a rengeteg áldozatnak, amelyet Magyarország polgáraitól kértünk és kérünk, valóban legyen értelme.
Hogy jussunk ki végül ebből az állapotból, és ami utána jön, az érezhetően jobb legyen, mint előtte volt.
Ezért sürgetem, hogy Magyarországon gyökeres, elemi, alapvető fordulat következzen be, minél gyorsabban.
(A cikk a Magyar Köztársaság volt miniszterelnökének a Hungarian Business Leaders Forum rendezvényén elmondott beszédének szerkesztett, rövidített változata. A teljes előadás vasárnap estétől a www.hazaeshaladas.hu oldalon olvasható.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
