Túl leszünk ezen is. Vegyük ezt biztatásnak, ennél sokkal több pillanatnyilag aligha jut nekünk. És tényleg, igaza van a lengyelek örök ellenzékijének, Adam Michniknek, amikor ezzel nyugtatott minket, magyarokat hét eleji interjújában. Látott már ez a mi Kelet-Közép-Európánk cifrábbat is annál, mint ami most nekünk adatik. Tobzódtak itt már korábban is kormányok és miniszterelnökök populizmusban, nacionalizmusban, kivagyisággal palástolt képességhiányban és puszta elmebajban is. Aztán túl lettek rajtuk.
Túllevés dolgában mi itt a Kelet-Középen egymást szoktuk figyelni feszülten. Mások múltjából és jelenéből kalkuláljuk a saját jövőnket. Hogy merre indul a varsói gyors, és harap-e még a szlovák tigris?
A túllevésben bízók a lengyel Kaczynskivel és a szlovák Meciarral szoktak példálózni. Két miniszterelnök, akinek bezárkózó nacionalizmusát, piacellenes populizmusát és megosztó, demokráciát romboló demagóg politikáját méla döbbenettel figyelte a világ. Nagyjából úgy, mint most minket. Aztán túllettek rajtuk, Meciar azóta is a süllyesztőből erőlködik, Kaczynski a múlt hét végén szenvedett súlyos választási vereséget, immár másodszor. A párhuzam ez utóbbi esetében már csak azért is aktuális, mert ő maga nevezte követendő példának mindazt, ami minálunk folyik: „lesz még Varsó Budapest”.
Csakhogy: az európai fősodorral szembeforduló jobboldali radikálisokat az európai realitásokhoz, meg úgy általában a józan észhez alkalmazkodni képes mérsékelt jobboldaliaknak sikerült leváltaniuk. Tradícióira, keresztény gyökereire, illetve önálló államiságára büszke országokban, ahol a nemzeti jelző erős politikai hívószó – ismerős mindez? –, jobbról érkezett az alternatíva, Lengyelországban a most duplázó Tusk, Szlovákiában pedig a most éppen külügyminiszter Dzurinda. Ha párhuzamot keresünk, a magyar politikai térképen azt találjuk: Orbán Viktor Fidesze az Orbán Viktor nélküli Fideszből kaphat kihívót. Ennek persze ma nyomát szabad szemmel nem látni, még akkor sem, ha szólnak pletykák elégedetlen fideszesek titkos asztaltársaságairól, meg olyan kormánytagokról, akiknek szókincse gazdagabb az örökös vezető szidalmazásában, mint mondjuk, egy szakszervezeti tüntetőnek. De a belül is tapintható fortélyos félelem, no meg a zsákmányszerzés lehetősége egy akolban tartja ma még a szélre húzó és a közép felé igyekvő fideszeseket. Hogy meddig még, ma megválaszolhatatlan. Most, hogy Varsó mégsem lett Budapest (lásd még: Kaczynski), csak halovány remény, hogy Budapest lehet még egyszer Varsó (lásd még: Tusk).
A jobboldali-liberális szlovák kormány hét eleji bukása is szolgál egy fontos tanulsággal. Ott ugyanis a nacionálpopulizmus baloldali mutációja, Fico ellen fogott össze egy többpárti koalíció. Sokszínű társaság, akik egy dolgot biztosan tudtak: mit (kit) nem akarnak. Ez a kormányalakításhoz elégnek bizonyult, a kormányzáshoz azonban kevésnek. Alig több mint egy év bukdácsolás után az első komoly európai vizsgán végleg elhasaltak. Most persze megint Ficónak áll a zászló az előrehozott választáson. Hogy ez a párhuzam se maradjon homályban: Orbánt leváltani jelen állás szerint szintén csak sok-, de legalábbis többszínű koalíció lesz képes, de ha a „mit nem” akarásán kívül elmarad a „mit igen” kimunkálása, akkor abból megint csak gyors visszatérés lesz – még nagyobb mellénnyel, erősebb revánsvággyal, miként ezt van módunk megtapasztalni napra nap.
Persze a fentebb már idézett Adam Michnik azt is mondta erről a túllevésről, hogy az bizony időbe telik, „a teában a cukornak előbb fel kell oldódnia”. Akinek meg fogy a türelme, kezdheti kavarni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
