Ha a demokrata párt kampánystábja adta volna szájába a szavakat, akkor sem méltathatta volna szebben a brit jobboldali kormányfő a baloldali amerikai elnök teljesítményét. Oly időben, amikor az amerikai jobboldal – amúgy egymást csepülő – elnökjelöltjeinek egyetlen közös nevezője Obama ócsárlása.
Meglepődésre semmi ok. Még akkor sem, ha Cameron konzervatív kormányfő elődje, John Major éppenséggel oly buzgón segítette „párttársa”, az idősebbik Bush 1992-es kampányát, hogy aztán sokan féltették is az angol–amerikai „különleges viszonyt” a mégis győztes Clinton haragjától (oktalanul, a közös érdek felülírta a személyes ellenszenvet). Viszont a brit baloldali miniszterelnök, Tony Blair meg annyira hű követője (a londoni média szerint „ölebe”) lett az amerikai jobboldali elnöknek, az ifjabbik Bushnak, hogy annak iraki háborúja neki a vesztét okozta. Bizony, a nyugati demokráciák világában az effajta párthatárátlépés sem számít bűnnek, indokolja akár politikai érdek, akár személyes rokonszenv. A francia szocialista elnök Mitterrand kiváló kapcsolatokat ápolt a német kereszténydemokrata Kohl kancellárral, ahogyan korábban a francia konzervatív Giscard a (nyugat)német szocdem Schmidttel.
Egyebek mellett ezért is értelmetlen a hazai jobboldali vádaskodás az európai baloldali „hadjáratról”. Az ottani szocialisták, liberálisok, zöldek Orbánékra zúduló bírálata legfeljebb annyiban különbözik a mérvadó jobboldal fenntartásaitól, hogy előbbiek természetesen itteni párttársaikkal rokonszenveznek, míg utóbbiak érezhetően a sajátjuk határátlépését fájlalják: mármint a jogállami határok sorozatos, már szisztémának tekinthető megsértését. Ha valaki ebben kételkedne, elegendő elolvasnia a néppárti társ Merkel-kormányzat ezt taglaló válaszát egy bundestagbeli interpellációra. Ha Orbánnak néppárti elvtársai is volnának, nemcsak párttársai, aligha jut el a brüsszeli bizottság a példát éppen hazánkkal statuáló büntetésig, lévén vitatott ügyeink illetékesei történetesen e pártcsaládba tartozó biztosok (Barroso ifjúkori nézeteinek felhánytorgatása pedig kacagtató jó néhány mai budapesti illetékes múltjának ismeretében). Az említett párthatárátlépések azért lehetségesek, mert a jogállam, a demokrácia írott és – korántsem mellékesen – íratlan szabályait e határ mindkét oldalán betartják, mindenesetre csak elvétve, s főként nem módszeresen sértik meg. Például egyik oldalon sem tekintik magukat a haza kizárólagos képviselőinek, mint azok, akik ellenzéküket hazaárulózzák (viszont lengyel vendégtüntetőiket az ő hazájuk képviselőiként ünneplik, noha egy ottani ellenzéki párt hívei).
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
