És tán nem dinnyehéj úszott el a költő előtt, akit ugyan nemzeti szívvel és ízléssel nem tudnak olvasni az elvtársak, de kizártnak tartom, hogy kurzusköltőnk mindig csak a kövekről meg a sziklákról hordott volna össze émelyítő képzavarokat. Biztosan írt valami nagyot a dinnyevérről is, ami a dinnyeszívben pulzál.

Az a jó vidéki dinnye, olyan a flaszteren nem nő.

A vidéki vér, a vidéki lélek – ezek együtt őrzik a magyarság tüzét, ami a bolsi (vagy hát magunk között vagyunk, ne kerülgessük a nem is olyan forró kását, zsidó) Pestben már kihunyt. Ezek közös allegóriája lett idén nyárra a görög. Könnyen beszélek én, mondatják, én már megcsaltam a vidéket, megveszem az Egressy úti multiban az idegenszívű dinnyémet, és azt is feledem, hogy akácos volt-e otthon az út. Hát nem. Ne tessenek megharagudni, de a vidéki ember, szerintem, nem őriz semmit, csak a titkait, azt is csak úgy tessék-lássék, mert nem olyan nagy titkok azok: Marikának forró volt, meg nekünk is forró volt, oszt összetettünk, amink volt. Amúgy meg szomorú (vagy vidám) és mogorva (vagy kedves) az élet, éppen úgy megy és tökéletesen ugyanolyan, mint Pesten. Micsoda irgalmatlanul sértő sztereotípia már a szókapcsolat is: vidéki ember! Nyolcmillió egyforma magyar őstermeli a dinnyét?

Emlékszem, mikor Tótiába ellátogatott egy efféle audis jampi, egy kedélyes elvtárs (k. e.) megcsodálni minket, megvakarni a hátunkat, és dobni valamit a rácson belülre, miközben révült tisztelettel beszélt a vidék tisztaságáról, a hagyomány tiszteletéről. Ilyenkor fátyolos szemmel nézte a rezervátumot, ahol már nem hordjuk a bő gatyát, és a karikás ostor is beesett a hokedli mögé, de azért ott van a nyári konyhában, nem olyan nagyon hátul, akármikor előkapjuk, és ki is egyenesítjük a kaszát, ha a mi hátunkat megvakargató k. e. úgy akarja.

Addig is, kedélyes elvtárs adomázik nekünk a Fővárosról, ahová ő odakényszerült, de még mindig gyűlöli, mert mocskos és levegőtlen, ott nem lehet élni, bólogatunk mi ilyenkor, és az elvtárs is bólogat, mert bizony a levegőtlen budai villájában nehezen csordogálnak a tisztátlan hétköznapok, és akkor kis szalonzsidózás, csak óvatosan, de mindenki érti, honnan és hová fújja a büdöset a szél. K. e. a szívében örökké vidéki marad, ő a metró aluljáróban még mindig nem tudja, merre kell menni, és ezen a mondaton mi meg vagyunk hatva, mert mi sem tudjuk, és ő sem tudja – hát ugye, hogy egy vér vagyunk. Igaz k. e. nem jár metróval soha, honnan a hétnehézségből tudná, merre kell menni, mikor csak a borospincéjébe megy a föld alá.

Aztán kedélyes elvtárs visszaindul, megkönnyebbülve, mert azért sok volt a fogatlan nénik kézcsókolásából, meg azért, valljuk be, az egész nyomorult műveletlen taplók gyülekezete volt, ugye, a polgármester, mint egy téeszelnök, ezen kicsit elviccelődünk a sofőrrel, aki pesterzsébeti, lenézzük – Budán lakni világnézet –, de az azért már mégis a Főváros, és mi egészében fővárosiak vagyunk, tudjuk, hogy nem ez az élet, ez a szar. És micsoda lehetetlen utak hoznak ide, le a végekre, beszarás, ezek ezen járnak?

A bolsik még ígértek, az új elvtársak már nem is mondják, hogy kikövezik valaha a negyvennégyes utat (mondjuk), hogy nem kell félni a haláltól, mert percenként kétszáz kamion tülekedik egy nadrágszíj keskeny vékony sávon, és sofőrök fele alszik, a másik fele meg előz. „Őt is hazavárták”, látja kedélyes elvtárs az út mentén, ez van kiírva, de neki csak egyszer kell elolvasnia, nem ingázik hetente, és különben is, megmondta, hogy a vidéki lélek tiszta, a rezervátumlakóknak legyen elég ennyi, mégis, mire rúgóznak, alig több mint százezer aktív választó a megye; tán nekik kövezzük le az utat Békéscsabáig?

Aztán Pesten visszatér a vidéki gőg, és a lélek legmélyéről előtör valami homályos vonzalom, egy régi homokozó, cseresznyéskert, folyópart homályos képe, meg a régi barátoké, biztonsági őr lett belőlük, meg hajléktalan, meg ribi, kedélyes elvtárs vissza se jelöli őket a visszajelölős oldalon, k. e. megijed, gyorsan elhatja a régi képeket, és marad a gőg, valami alanyi hitel hite, ami neki születési alapon van, a lipótiaknak meg nincs. Mert azt nem lehet itt megélni, amit ő a Magyar Dinnye Gimnáziumban a tanáraitól kapott. Az volt az igazi. Kedélyes elvtárs befárad a munkahelyére intézni az ország sorsát, és soha többé nem bocsát meg a Fővárosnak. Itt is nyomor, ott is nyomor. De tulajdonképpen mindegy is ez egy olyan országban, amelyet a gyűlölet tart össze.

Kedélyes elvtárstól különben még az anyja is tart egy kicsit, és olyan tisztelettel beszél róla a temetősarkon, mintha idegen lenne. És hát az is: mindenütt idegen, mindenhol kárt okoz, a Fővárosban azért, mert soha nem tud megbocsátani a született pestieknek, hogy otthon érzik magukat ott, ahová születtek. Vidéken meg azért, mert a rezervátumlakó őstermelők olyan tetű szűklátókörűek, hogy nem érzékelik az ő távlatait. Mindazt, ahol ő mozog, ahová a hatalma elér. Hát honnan indult, nem? Milyen mélyről. És lám, a bolsi zsidók most hajbókolnak. Nem tudják ezt elképzelni, átérezni a vidéki ótvarok, hogy mennyi munka, erő, fegyelem kellett ehhez, hogy mire képesek a bolsik, hogy ő mit cipel a hátán. Szegény kedélyes elvtárs.

Ilyen szorongó dinnyézőkből áll egy ország vezetése, kóválygó otthontalanok, akik mindig oda piszkítanak, ahol éppen vannak. Na ja, mondhatják, távlati piszkítás nem létezik, és hát a mételynek is csak ez a természete. Ott fertőz, ahol van.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!