Díszmagyarban csupasz fenék

Akárki nyeri a remegve várt görög választásokat, akár vihar, akár átmeneti megnyugvás követi az athéni eredményt, Európáról immár végérvényesen bebizonyosodott: jelenlegi formájában nem állja a versenyt. A helyzet megoldása már régen nem azok kezében van, akikre a görögök – és más nemzetek polgárai – egyáltalán szavazni tudnak. A nemzeti fővárosok helyett Brüsszelben (és Berlinben) születnek a döntések, a kormányoké helyett a piacok akarata érvényesül.

Lehet ezen búsongani, sírni bele a kiömlött tejbe, kacagányt öltve búsongani tovatűnt nagyságunk felett, a helyzet ettől még ez. Lehet – és kell – igazodni.

A globális gazdasági válság Európa-szerte demokratikus válságok sorát eredményezte. Egymás után buknak a hivatalban lévők, nincs ma népszerű kormány a kontinensen. Gyűlölt van, meg kevésbé utált. Mert hangozzék bár profánul, de az európai polgár eddig mégiscsak azt várta a kormányától, hogy adjon neki valamit. Most meg csak arra apellálhat, hogy vajon mennyit vesz el tőle. Elvenni persze sokféleképpen lehet. Kényszeredetten ugyan, de világos és őszinte beszéddel, vagy hazug szómágiával, sunnyogva. Az első esetben a kormány egy dolgot azért képes adni mégis: esélyt a kilábalásra. A második példa – aki magunkra ismer, nem téved – a nagy spórolásban a fényt kapcsolja le az alagút végén.

Nekünk speciel olyan kormány jutott, amely 2013-ban a beterjesztett költségvetése szerint minden megtermelt 100 forintból ötvenet magára költ, ebből az 50-ből 48-at tőlünk vesz el, a maradék kettőt pedig hitelből fedezi. Jövőre többet fordít terrorelhárításra meg bürokráciára, kevesebbet egészségügyre, családtámogatásra és kultúrára például. Magát a nemzeti ügyek kormányának nevezi, miközben eddigi tán legnagyobb üleppucolója – lásd még: békemenet-szervező és sajtófinanszírozó – is azt mondja róla: tönkrevágja a magyar gazdaságot, kiéhezteti a magyar vállalkozásokat, elriasztja a külföldi befektetőket. Az ország immár egypálcás préda a céllövöldében, így várjuk a mai görög választás után jó eséllyel megkezdődő nagy lövöldözést. A díszmagyarból kilóg a csupasz fenekünk, ide tessék célozni.

Elnézve ezt a költségvetést és kalkulálva annak várható brutális társadalmi következményeivel, számolva azzal, hogy nem marad már érdekazonos társadalmi csoport, amely ne lenne vesztese kormányzásuknak, aligha lesz más választása a Fidesznek, mint a menekülés a szimbolikus politizálásba. Horthy-szobrokkal és Nyirő-hamvakkal terhelt nemzetieskedés tarthatja csak egyben a megmaradt bázist, és tán még szerezhető is hozzá néhány Jobbikhoz vándorolt bárány. Vagy birka, de ez most mindegy. Ennek pedig egyenes következménye a magyar politika új törésvonalának mélyülése: a megosztottság növelése Európa kérdésében. Szép példa erre, hogy Orbán Viktor már azelőtt lezárta a vitát az Európai Egyesült Államok, vagyis a föderatív unió és a szorosabb együttműködés ügyében, hogy az egyáltalán megkezdődhetett volna. Van neki erre egy mindent vivő szép jelzős szerkezete: nemzeti érdek. Erre hivatkozva persze minden épeszű felvetés opponálható.

Csakhogy az Európai Egyesült Államok, vagy valami ahhoz hasonló, szoros politikai és gazdasági együttműködése a nyugati országoknak valószínűleg lesz. Mert ha a válságok nemzetek felettiek, akkor az arra adott válaszok sem maradhatnak a nemzeti keretek között. A mégoly felfújt politikusok, mint a mi miniszterelnökünk és a még a miénknél is élesebb eszű kormányok sem elég nagyok azokhoz az erőkhöz képest – lásd euró és kötvénypiacok –, amelyek alakítják mifelénk a hétköznapokat. Kínkeservesen ugyan, de érlelődik a válasz végre, Európa újra kétfelé oszlik, centrumra és perifériára. Aki ebből kimarad, az végérvényesen lemarad. Aki csak a nemzeti érdek hamis illúziójára, a magyarokban mindig is erősen munkálkodó keleties ösztönök kielégítésére építi politikáját, az a szélre szorítja az országot.

Magyarország számára, a történelemben immár sokadszor, az a kérdés: Nyugat vagy Kelet? Már a következő választáson el lehet dönteni..

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!