Tanfolyam Európának

Jelzi a fogadtatást, hogy a kormánykritikában eddig nem kirívóan aktív államelnök, népünk közkedvelt Plagi bácsija is kénytelen volt jelezni: komoly visszatetszést váltott ki az Európai Unió vezető szervei kétes legitimitására utaló orbáni passzus. Rögvest igyekezett is biztosítani az érintetteket, már amennyire az ő garanciája bármit is jelent, hogy Ma­­gyarország (így!) igenis respektálja az uniós testületeket. Kötelességének vélhette a renomé gyors reparálását, merthogy miniszterelnökünk az ő kétharmados, bármire érvényes felhatalmazottságának öntudatával indignálódva utasította el, hogy holmi senki által meg nem választott, kétes legitimációjú figurák egzecíroztassák. Schmitt elnök feltehetően rossz törzsanyagból tájékozódott, mert a kormányfő – fütyülve a magyar morál géniuszának kármentő helyesbítésére – csütörtökön még durvábban simfelte az unió vezetőit, mondván: az ő mentalitásukkal egy vidéki kócerájt sem lehetne rendesen irányítani. Hiába no, van, aki vezetésre termett, mások csak bürokratáskodásra, a szárnyaló gondolatok elfojtására képesek.

Mindenesetre Orbán inkriminált megjegyzése nincs összhangban az interjú egészével, de csak azért, mert ő sincs teljesen összhangban saját magával. Így azután nem is magától értetődő, vajon mi az interjú veleje? Jellegzetes fogadtatása, hogy Orbán újabb megnyilatkozásait besorolják a fideszes bornírtságok hosszú sorába, legfeljebb abban reménykedve, hogy a kormányfő sem veszi túl komolyan fékezhetetlen agyvelejű kommunikációs stábja elmésségeit. Attól tartok, ennél nagyobb a baj. Induljunk ki Orbán korábbi intelméből, a saját szavai értelmezésére adott használati utasításból, vagyis ne azt figyeljük, amit mond, hanem amit tesz. Akkor igazán komoly egy megnyilatkozása, ha szavai és tettei egybeesnek, ha mondandója lényegi magyarázatát adja politikájának.

Két tétele van az Orbán-interjúnak, amelyet érdemes szemügyre venni. A leghangsúlyosabb az a tézis, amelyet Európa kívánatos útjáról fejtegetett. A másik az immár szokásos összeesküvés-elmélet, az ellene szőtt ármány, amely keresztezi nemzetmentő törekvéseit. Aligha kétséges, az volt az interjú célja, hogy a két gondolatmenetet összekapcsolva támogatókat gyűjtsön az európai jobboldalon politikája legitimálására.

Az már kiderült, hogy Orbánnak nincs konzekvens gazdaságpolitikája, amihez eddig hozzáfogott, mind kudarcba fulladt. Nagyon is van viszont szisztematikus, rendszerépítő hatalmi politikája, amely szorosan összefügg a társadalmi viszonyok átrendezésével, rohamléptekkel kiépülő rezsimje bázisának megteremtésével. Európa vezetői sokáig nem akartak hinni a szemüknek a magyarországi fejleményeket látva. Későn ugyan, de ráébredtek Orbán taktikájára: autokratikus hatalmi törekvéseit úgy próbálja lenyeletni velük, hogy részelemeit védi hosszas jogi csűrcsavarással, innen-onnan előrángatott európai analógiákkal támogatja, s csak ha már nagyon muszáj, akkor tesz kisebb-nagyobb engedményeket, hogy apró visszavonulások árán az egész konstrukció lényegét megőrizze. A rapid rendszerépítés döntő szakaszában machináció­ja sikere azon alapult, hogy az unió jogrendjében nincs adekvát eljárásmód az ellen, ha egy tagállamban a demokratikus jogállam teljes felszámolására irányuló rezsim formálódik. Szankciókat inkább gazdasági kritériumok teljesítéséhez lehet kötni. Orbán láthatóan azt szeretné – ha már az összeomlás szélére vezető unortodox gazdasági ámokfutása után kénytelen a külső követelményekhez igazodni –, hogy e kritériumok teljesítése fejében ne zaklassák tovább autokratikus rendszerépítését kifogásolva. Szuverenitása illegitim megkérdőjelezéseként állítja be, ha számon kérik rajta az EU normáinak a megsértését. Interjúja arról tanúskodik, hogy egyúttal újdonsült rendszere „keresztény-nemzeti” ideológiáját igyekszik az európai szinten is követendő jobboldaliság mintájaként eladni. Saját pártcsaládja a célközönség, de már akkor is célt érhet, ha legalább az európai jobboldal táborának megosztásához elegendő fogékonyságra találnak nézetei. Erre pedig van esély. A pártegység megőrzésének fétise uniós szinten is gyakorta különös magatartáshoz vezet, az orrbefogós szavazás ott sem kivételes.

Orbán rendre azt bizonygatja, hogy nem az ő Ma­­gyar­országa tér el az európai értékrendtől. Ellenkezőleg, ő igyekszik visszavezetni a helyes útra a felvilágosodással, a szekularizációval, a hatvanas évek életmódforradalmával tévútra tért, s éppen önfeladása miatt hanyatlásnak indult Nyugatot. Nem új dolog nála a hanyatlásteória, amely eleinte a „keleti szél” koncepció­ja alátámasztását szolgálta. Keleti kalandozása azonban sebesen dugába dőlt. Autokrata rendszerépítő szán­­dékai azon a tájon nem keltettek megütközést, csak éppen kiszemelt partnerei nem láttak hazánk gazdaságában kockázatvállalásra érdemes fantáziát. Nyugaton viszont a gazdasági integrációt nem lehet egykönnyen függetleníteni a politikai viszonyoktól. Ezért helyezte interjújában a kedves vezető Orbanisztánt a kereszténység védőbástyája szívmelengető szerepébe. Orbán most éppen Európa vallási-kulturális önazonossága helyreállításának szorgalmazójaként tünteti fel magát – mi mással, a keleti kihívással szemben. Fejtegetései mögül kikandikál Huntington, hiszen amit fölvet, csupán a civilizációk, kultúrák, vallások összecsapása elméletének vulgarizált, kisszerű politikához biggyesztett újrahasznosítása. Egyúttal az európaiságot magasztalva, a nemzetek Európája élharcosaként valójában az integráció mélyítésének elvetésére, a föderalizálás tendenciájának visszafordítására buzdít. Nem először próbálja követésre méltó példaként állítani, amit idehaza művel, így akarván elfogadtatni autokratikus rezsimjét és az annak legitimálására szolgáló avítt vallásos-nacionalista ideológiát.

A keresztény-nemzeti kurzus új kiadását Orbán a német és francia dicső múlt iránti nosztalgia élesztgetésének ostyájába csomagolva igyekszik beadni a vezető hatalmaknak. Egyértelműen legitimációs cél vezeti: a nagynemzeti nacionalizmusok rehabilitálásával próbálja elérni a mi külön bejáratú kis magyar nacionalizmusunk akceptálását. Láthatóan nem törődik azzal sem, hogy aki így tesz Európának ezen a fertályán, az a tűzzel játszik. Sőt félő, hogy kifejezett célja van kihívó nézeteivel: az egymásnak feszülő nacionalizmusok egymást erősítik, alkalmasak a belső hatalmi törekvések alátámasztására.

A miniszterelnök külpolitikai magányossága érthetővé teszi, hogy szándékait gyakorta nem a szokásos diplomáciai úton, hanem üzengetéssel fejti ki, így próbálván szövetségeseket toborozni, azok közt, akik ideológiai rokonság alapján elősegítik autokratikus berendezkedése elfogadtatását. A szövetséget a közös ellenségkép teszi eltéphetetlenné. Ennek jegyében alkotja meg Orbán a maga bájos összeesküvés-elméletét, amellyel igyekszik a baloldal elleni belpolitikai hidegháborúját európai, másutt egyenesen euroatlanti dimenzióba helyezni. Miután az Európai Néppártban is megrendült korábbi, a védelmet mintegy automatikusan garantáló pozíciója, olyan körülményeket próbál előállítani, hogy mindenki az ellene szövetkező baloldali konspiráció tettestársának minősüljön, aki holmi rágalmak alapján megtagadja a Fidesszel a szolidaritást. Lám, nem volt véletlen elszólás az idehaza elő­adott „háromlábú” össze­­esküvés teóriája, amely egészen a puccskísérlet vádjáig fajult. Orbán megingott helyzetében legitimációs tényező annak sulykolása, hogy a bukott nemzetellenes erők csakis külső szervezéssel és pénzzel tudnak életre kelni. Ha a nemzetközi jobboldal asszisztálásával sikeres lenne az Orbán-rezsim araszolva „megszoktatató” elfogadtatása, akkor az a gazdasági követelmények kínkeserves teljesítésével együtt az Európai Unióval legitimáltathatná a „bebetonozott” kvázi egypárti ha­­tal­­mat. Egyúttal beláthatatlan hatású precedenst teremtene.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!