Nixon elnöknek mániája volt hajszolni a „történelmi elsőséget”, tanácsadói tudták, leginkább úgy vehetik rá valamire, ha kilátásba helyezik neki, hogy ezzel vagy azzal a lépésével beírhatja magát az amerikai históriába (amint aztán lemondásával el is érte, aligha szándéka szerint). Korántsem ő volt az egyetlen – folyvást erre gondoló – politikai vezető, maradandó emléket jószerivel mind szeretne hagyni, más kérdés, kinek hogyan és milyen sikerül.
Tavaly év végén ádáz kötélhúzás zajlott le Washingtonban a demokrata elnök és a (novemberi időközi választásokon) megerősödött republikánus ellenzéke között éppen adóügyben. Január elsejével ugyanis lejárt az előd, Bush adócsökkentési programja, s a kormányzásból kicsöppent pártja csak úgy ment bele a meghosszabbításába, ha nem csak a széles (Amerikában a lakosság kétharmadát kitevő) középosztálynak maradna meg, hanem a gazdagoknak is, akiktől Obama a deficitre hivatkozva el akarta venni. Vagy mindenkinek, vagy senkinek – makacskodtak a republikánusok, s mert az elnök éppen válság idején nem terhelhette meg e széles középrétegeket, kénytelen lett meghagyni a legfelső rétegét is. Az persze sem Bushnak (ahogy korábban Reagannek), sem pártjuknak álmában sem jutott volna eszébe, hogy az adócsökkentéssel csakis a jómódúaknak kedvezzen, s az átlag körüliek vagy az alatta lévők nemhogy legalább valamivel jobban járjanak, de még veszítsenek is kicsit (miként persze az sem, hogy eltöröljék száz esztendő után a progresszív – Amerikában egyedül igazságosnak tartott – többkulcsos adózást). Ez a történelmi újítás vitathatatlanul a mi jelenlegi kormányunké! Csak ők se csodálkozzanak, mint egykor a szintén történelmi arányban újraválasztott Nixon, ha valamiben elbotlanak. Teszem azt egy ilyen vérlázító adócsökkentésen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
