Két választása lesz Európának.
Nyilván Áder János köztársasági elnök legendás humorérzéke az oka, hogy ugyanarra a napra, október 2-ra tűzte ki a magyar kvótanépszavazást, mint amikor megismétlik az elnökválasztást Ausztriában. Elvégre az Osztrák–Magyar Monarchia mégiscsak valamiféle történelmi előzménye volt az európai egységnek, legyen hát Ausztria és Magyarország a kiindulópontja az európai kétségnek is. A két szavazás tétje tudniillik ugyanaz: tovább erősödnek-e az EU-ellenes populista erők a brit kilépés sokkja után, avagy éppen a Brexit súlyos következményei engednek utat némi észnek és értelemnek az európai politikát eluraló gyűlöletes és irracionális tobzódásban?
Ausztriában a szélsőjobboldali, konkrét náci romantikába hajló, Orbán-rajongó párt jelöltje vehet revánsot a mérsékelt zöldprofesszoron, aki kicsinyke többséggel előzte őt meg legutóbb. Érdemes is elidőzni egy pillanatra annál, ahogyan az osztrák alkotmánybíróság elrendelte ennek a választásnak a megismétlését. Találtak néhány szabálytalanságot a sorsdöntőnek bizonyult, levélben leadott szavazatok összeszámlálásánál, ám maguk is kimondták: ezek a választás eredményét nem befolyásolták. Csakhogy úgy ítélték, a választási rendszerbe vetett – figyelem! – közbizalom megőrzése csekély szabálytalanságok esetén is elengedhetetlenné teszi a választás megismétlését. Hja, kérem, mi ezen már rég túl vagyunk: a mi választási rendszerünk már rég a hatalmi érdeken és nem a közbizalmon alapul, van tehát még mit tanulniuk az osztrák populistáknak a magyar példaképtől…
Bár ez a példakép talán már nem is olyan lelkes saját szavazásától, mint akár csak néhány hete volt. Mert Orbán kvótanépszavazása a Brexit után már nem a részről, a menekültek befogadásáról szól, hanem az egészről, magáról Európáról. Menekültügyben még számíthat ugyan sokmilliárdnyi közpénzzel megtámasztott migránsozás keltette idegenellenes közhangulatra, de Európa ügyében az orbáni politikának nincs társadalmi többsége, még ha most minisztereivel tesztelteti a magyar euroszkepticizmus hatótávolságát, akkor se. De hogy az uniópárti többség szembeforduljon Orbán Európa-ellenes népszavazásával, az zömmel az ellenzék tematizációs képességén múlik. Azon, hogy a demokrata oldal képes-e gondolni és mondani végre valamit Európáról – nem is a ma létezőről, inkább a jövőbeni kívánatosról.
A magyar referendum akármilyen eredményének nagyjából annyi hatása lehet csak az európai menekültválság kezelésére, amennyi Merkel német kancellár minapi rezignált megjegyzéséből kiolvasható: „úgyis tudjuk, mit gondol a menekültekről a magyar miniszterelnök”. De, persze, a hatás nem marad el. A mi kis kvótanépszavazásunk – miként az osztrák elnökválasztás is –, a Brexit utáni európai útkeresésbe rondíthat bele. Azt a kérdést teszi végképp megkerülhetetlenné, hogy hajlandó-e végre az Európai Unió az érdekei mellett az értékeit is megvédeni azoktól, akik ezen értékek tagadására építik politikájukat. Mifelénk lassacskán közhellyé silányul a mondat, hogy az Európai Unió nem csak érdek-, de értékközösség is, persze, tudjuk, köszönjük.
Csakhogy az unió, miközben az érdekek védelmére rendelkezik bizonyos mechanizmusokkal, harmatgyenge az értékek megvédésében. Szótlanul tűrték például az európai vezetők azt a rengeteg megveszekedett marhaságot és a konkrét hazugságot is, amivel a brit kilépés támogatói tömték tele a tájékozatlan választópolgárokat. (A hasonlóság a magyar népszavazási kampánnyal nem a véletlen műve.) És hányszor gondoltuk mi itt, hogy ilyet meg olyat egy uniós tagállamban nem lehet megtenni. Aztán… Látjuk.
Hogy mi végre ez a tehetetlenség, arra elgondolkodtató magyarázattal szolgált Peggy Noonan, Reagan amerikai elnök egykori legendás beszédírója a Wall Street Journalban közölt cikkében. Arról értekezik, hogy miközben eddig minden válság kitermelte a maga politikai óriásait, addig ma Európában vészes hiány mutatkozik komoly politikusokból (talán az egy szem Merkelt leszámítva). Igaz is, a churchillek és de gaulle-ok által alapkövezett thatcherek, kohlok és mitterrand-ok által felépített Európa már az ilyen Berlusconi-, Kaczynski- és Orbán-félékre sem volt felkészülve, hogy az Európa-szerte a partvonalnál már melegítő még súlyosabb populistákról most ne is szóljunk. Ezért aztán nem hoztak szabályt arról, hogy az asztalra piszkítani nem szabad, és arról sem, hogy nem lehet mást mondani Brüsszelben és mást az otthoni közvéleménynek. Azért nem, mert a felelősséget a politikai vezetés természetes velejárójának tekintették. De a válságok okozta félelmeket kihasználó politikusok számára a rövid táv felülírja a hosszú távot, a hatalmi érdek az európai értékeket. Így áll elő az a helyzet, hogy amikor a magyar a miniszterelnöknek és a köztársasági elnöknek felteszik a rövid igennel vagy nemmel megválaszolható kérdést, hogy tudniillik hogyan szavaznának ma Magyarország EU-tagságára, akkor előbbi egy zavaros, negyvenperces sajtótájékoztató leiratát, utóbbi egy székely viccet küld válaszként.
A Brexit brit felelősei egymás után menekülnek el a felelősség vállalása elől, de a Brexit európai felelőseinek – vannak páran – most már megúszhatatlanul dolguk van azokkal, akik belülről, a tagság adta előnyökkel is visszaélve kezdik ki az európai értékeket. Az Európai Unió vagy képes lesz szorosabb politikai integrációval megvédeni saját értékeit tőlük, köztük a magyar miniszterelnöktől, vagy nem. Két választása van Európának.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
