Végre vége. Ennek az átkozott, kegyetlen és szomorú évnek. Csak nehogy visszasírjuk jövőre.
Kertész Imre és Elie Wiesel. Umberto Eco és Zsigmond Vilmos. Kocsis Zoltán és David Bowie, meg Somló, Cohen, Prince, és még George Michael is, mert csak nem akar befejeződni. Pedig Esterházy Péter után egyszer már vége volt. Aztán péntek lett megint, 10 óra is elmúlt már, ilyenkor szokta küldeni Megyesi Guszti az e heti tárcát…
Elmentek a személyes hősök, eltűntek velük az igazodási pontok, kirúgott ez a 2016 a hónunk alól jó csomó gondolatmankót, hát persze, hogy még mindig keressük a szavakat.
Az idei év történéseiből fakadó következmények leírása még csak-csak megy valahogy: véget ért a liberális demokráciák és a neoliberális gazdaság aranykora, az illiberalizmus és a tekintélyelvűség tobzódása miatt a második világháború után létrejött világrend – katonai, kereskedelmi és politikai intézményei, valamint jogi keretrendszere egyaránt – meggyengült, és kiszámíthatatlanná vált e világrend fő tartópillére, Amerika is. A képviseleti demokráciát a közösségi médiában előzte meg a virtuális közvetlen demokrácia, kiirtva az igazság egyeduralmát.
Mostanság legtöbben az ellustult, öntelt és korrumpálódott elitek elleni középosztálybeli lázadást kínálják válaszként a miért-re. De ez leegyszerűsítésnek tűnik annak fényében, hogy az elitek elleni lázadás vezérürüje, Trump most rakja össze Amerika történetének legelitistább, egyben leggazdagabb kormányát, az illiberalizmus európai laboratóriumában, itthon, minálunk pedig immár hetedik éve azok vannak hatalmon, akik az elitekre jellemző összes erőforrást maguk alá söpörték, önteltségükben intézményesítették a korrupciót, az érdemi kormányzáshoz pedig vagy lusták, vagy buták.
Ha a magyarázat hibádzik is, az aggodalom indokolt. Elég most csak térségünk egyik legkiválóbb amerikai szakértőjét, Anne Applebaum történészt idézni, aki az év első felében három esemény bekövetkeztéhez kötötte a Nyugat mint olyan bukását, konkrétan az EU és a NATO szétesését: a britek kilépnek az unióból, Donald Trump lesz az Egyesült Államok elnöke és a Vlagyimir Putyin által támogatott Marine Le Pen nyeri a francia elnökválasztást. 2016-ban, tudjuk, ebből kettő bekövetkezett, és ma a harmadiknak is komoly esélyei látszanak.
Mit tehet ilyenkor az ember – mint mi is, ennél a lapnál –, aki továbbra is hisz a nyitott társadalomban és a nyitott gazdaságban, és ismeri a történelmileg alátámasztott tényt: hosszú távú prosperitás csak olyan országban lehetséges, ahol az egyén szabadságát az államtól a jog hatalma védi? Leginkább azt teheti, hogy nem adja fel. Nincs is rá oka, hogy hitét odadobja egy Trump, egy Erdogan, egy Putyin, vagy akár az egy szem Orbán miatt. Ezek az emberek ugyanis a világot 2016-ban (is) felforgató négy nagy változásból – a technológiai, gazdasági, társadalmi és politikai átalakulásból – csak egyet értenek, a politikait. A többit elutasítják, elhazudják, vagy csak nem érik fel ésszel. De ettől még igaz: ők beszélik folyékonyan a politika új nyelvét, és ez valóban alkalmassá teszi őket, hogy a másik három változásból fakadó frusztrációt, félelmet és dühöt a saját hasznukra fordítsák. Ám 2017-ben kiderülhet, hogy ez a szorongások menedzselésére ideig-óráig alkalmas lehet ugyan, de a létező problémák megoldására nem. Ha a sikert egyszer majd nem pusztán mozgósítható szavazatokban mérik, hanem megoldott problémákban, ha a hosszú távra nem telepszik rá a pillanatnyi, akkor a ma ereje teljében fickóskodó Orbán Viktor gyenge kormányzásának kudarcai is nyilvánvalóak lesznek. Talán már jövőre, amikor minden orbánok vezérlő csillaga, Trump kezd kormányozni Amerikában. Ő vagy azt teszi, amit a kampányban ígért, felrúgva minden szabályt, további érdeksérelmet okozva ezzel az őt hatalomba emelő dühöseknek, vagy belesimul a washingtoni akolmelegbe, amivel szintén csak növeli az őt pajzsra emelő globalizációkárosultak frusztrációit.
Hogy ebből córesz lesz, az kódolva van a 2017-es évbe, de ettől még nem lesz könnyebb a liberális demokrácia híveinek dolga. Mindazoknak, akik még mindig jobban tudják, milyen jövőt akarnak a gyerekeiknek, semmint hogy ennek eldöntését egy harsány despotára bízzák. Harcos év elé néznek, az biztos, a harcot Európában alighanem a német Angela Merkel, Észak-Amerikában pedig a kanadai Justin Trudeau vezeti majd.
Aki beszáll ebbe a harcba, annak elsőként is meg kell értenie, hogy technológiai, vagy az ebből (is) következő társadalmi változások nem önmagukban való értékek. Észre kell venniük azokat, akik félnek ezektől a változásoktól, akik az újításokban elvesztett munkahelyeiket látják, a nyitottság és tolerancia értékei helyett pedig az alkalmazkodás kínkeserveit. Hogy velük megértessék magukat, ahhoz előbb meg kell tanulniuk a politika új nyelvét, amit a Trumpok és Orbánok már elsajátítottak. Ha visszanyerték a szólás képességét, hát meg is kell hallgatniuk a veszteseket, a dühöseket, a szorongókat, hogy aztán be tudják őket vonni az igazságon inneni új politika kialakításába, az oktatás, a munka, az adózás új kereteinek kitalálásába. Ez pedig aligha megy a steril pártosság keretei közt, tudja ezt minden magyar elégedetlen, aki a ma létező politikai felállásban nem látja a fordulat esélyét.
Ha úgy vesszük, idén minden eddiginél erőteljesebben fogalmazódott meg a világban az igény a változásra. Ebből akár valami jó is kisülhet, feltéve, hogy jövőre ilyenkor nem sírjuk vissza ezt a 2016-ot. Kívánni sem lehet ennél többet. Boldogabbat!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!