Tizenöt teljes éven át gyűjtötte magába a bátorságot a Kádár-rendszer, hogy ne a pártbizottságok hangulatjelentéseiből és a BM III/III-as csoportfőnökségének jelentéseiből, hanem egy tudományosan is megalapozott közvélemény-kutatás adataiból készíttessen magának tükröt.
1971-ben kapott megbízást a Tömegkommunikációs Kutató Központ arra, hogy megkerülve az igazán fájó kérdéseket (mi volt ’56; jó-e nekünk a Varsói Szerződésben és a KGST-ben; mennyire szeretjük a Szovjetuniót és vetjük meg az imperializmust etc.), rákérdezzen az akkori magyar lakosság vélekedésére önnön – elsősorban anyagiakban mérhető – állapotairól. A felmérés elkészült, Kádárék számára meghökkentően jó eredménnyel. A megkérdezett emberállomány – egy mai fogalmaink szerint reprezentatívnak tekinthető minta – 90 százalékban mondta magát egészben vagy részben elégedettnek az életszínvonalával. Ebből a 90-ből durván kétharmad volt az „egészben” és egyharmad a „részben”.
Érdekes, hogy dacára e roppant hízelgő aránynak, a párt által megrendelt közvélemény-kutatás anyagát, eredményeit nem hozták nyilvánosságra. Holott bizonyos hányadát – nem csak ezt – érdemes lett volna. Kitűnt ugyanis, hogy a magukat elégedettnek gondoló emberekben már tanyát vert egyfajta kádári önbizalom („aki dolgozik, az boldogul”) és egy vele párban járó lenézés, ha nem megvetés a társadalom legszegényebb szegmensei iránt. (Annak idején a szegénység fogalmát „kilőtték” a közbeszédből, a Szegényeket Támogató Alap jóval későbbi létrejöttét is provokációnak tekintette a rendszer.)
Nos, e lenézés jól kiolvasható volt „Az Ön véleménye szerint kik élnek a legrosszabbul Magyarországon?” kérdésre adott válaszokból. A megkérdezettek egyharmada vélekedett úgy, hogy azok, akik lusták, ügyetlenek, rosszul dolgoznak, illetve nem tudják beosztani a pénzüket. Sok egyéb válasz is akadt (nyugdíjból élők, szakképzetlenek, cigányok, parasztok, sokgyermekesek, tanulatlanok), de e két tömb markánsan elkülönült egymástól. Az a bizonyos egyharmad – a gazdaságilag aktív népességre kivetítve majdnem 2 millió ember – abból indult ki, hogy magára vessen az, aki nagyon rosszul él.
Amikor ez a felmérés elkészült, a Fidesz vezetői vagy gyerekek voltak vagy – mint Lázár János frakcióvezető – még meg sem születtek. Valamit azonban hoztak otthonról, valamilyen éthoszban szocializálódniuk kellett, mint nekünk mindannyiunknak. S minthogy szüleik a Kádár-korszak gyermekei voltak, s vélhetően ugyanúgy a (nagyrészt) „elégedett középhez” sorolták magukat, mint az a bizonyos 90 százalék – az, amivel a sarjaikat beojtották, az imént említett Lázárból legalább annyira erőteljes, mint botrányos formában tört elő 2008-ban. Érdemes betűhíven idézni mára kiszivárgott gondolatait: „Én soha nem szégyelltem, hogy mim van, én dolgozok keményen, én abban a miliőben nőttem föl, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét sem kell szégyellni, az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára, aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér. Azt gondolom, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér. Ezt tudom mondani, annak annyi az élete.”
Lám, lám. Nem 1971, hanem 2008. Se kutatás, se beleérzés nem kell ahhoz, hogy a Fidesznél újból és újból előbukkanó „kádári reflexekhez” az ember markáns illusztrációt találjon. Igaz, 1971-ben nem akadt volna politikus, aki egy „munkásállamban” azt merészelte volna mondani, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, de ő is meg a gazdasági reform nyújtotta lehetőségekben merítkező, a (mégoly szerény) szerzés folyosóin magabiztosan közlekedő magyar dolgozó is nyugodtan gondolhatta magában ugyanezt a szomszédról, akinek a gépekkel felszerelt lakás mellé egy Trabant meg egy kis hétvégi ház se jutott.
E történetnek van azonban egy paradox csavarja. Az is a Kádár-korszakból eredeztethető. Azok tudniillik, akik kemény munkáról, szorgalomról, kaparásról beszélnek, az ellenzékiség hosszú éveinek zömében minden bajra gyógyírt, minden ellenszolgáltatás nélküli jótéteményeket, több pénzt, több támogatást, csaknem mennyországot ígértek az embereknek – anélkül, hogy az ujjuk mozdítására bátorították volna őket. A majdan győztes Orbán Viktor képében megjelent a gondoskodó kádári állam reinkarnációja. Az a világ egyébként, amíg tehette – és ez bő negyed évszázadon át kitartott – valóban olyan biztonságot nyújtott a bérből és fizetésből élőknek, ami mind a mai napig alkalmas arra, sőt minden másnál alkalmasabb arra, hogy a „kádári reflexeket” felébressze és bizalmi tőkét építsen annak a valakinek, aki egyszemélyben gondoskodik majd mindenről.
De ez a kommunikációs trükk nemcsak abban hozta meg a gyümölcsét, hogy Orbán elsöprő választási győzelmet aratott, hanem – kárhozatos módon – abban is, hogy az emberek kezdték elhinni: voltaképp nincs is kapitalizmus, a gondoskodó állam majd mindent elintéz. Egyebek között visszaszerzi az állítólag eltűnt pénzt, beletömi a zsebekbe, a polgárnak meg se tennie, se tanulnia nem kell, se képeznie magát, se vállalkoznia, hiszen a Vezér enélkül is széppé teszi neki az életet. A Fidesz nem felszabadította, hanem lefojtotta az energiákat. Nem épp energiaigényes állásokból se tud annyit osztani a híveknek, amennyi balga, éhes száj van.
P. s. 1971-ben a Kádár-rendszer 5 millió 440 ezer, gazdaságilag aktív magyar állampolgárról gondoskodott. 2010-ben a KSH ugyanebben a kategóriában 4 millió 205 ezer főt tartott számon. 1 millió 200 ezerrel kevesebben várják – és nem fogják élvezni – ugyanazt a csodát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
