Ha a kácsa tartósan a vízben matat, az idő változik vagy marad. – A több száz éves Lőcsei Krónika bölcseletét akár a davosi Világgazdasági Fórum is választhatta volna jelmondatául. Nobel-díjas közgazdászok, állam- és kormányfők, multicégek vezérei keverednek egy hétre újságírókkal, és elbeszélgetnek a jövőről.
Idén is csupa nagyágyú vonult fel a svájci hegyek közé. Ott volt Medvegyev orosz elnök, az amerikai pénzügyminiszter, Geitner, Roubini professzor, a válság prófétája, szóval mindenki, aki számít. Szó esett mindenről, talán csak arról nem, hogy a válság újra visszatérhet a világgazdaságba. Bár ahol Roubini szót kap, ott sosem felhőtlen az ég.
Nézzük a végleteket. A válság után a világgazdaság olyan lendületet kap, amilyenre a történelemben csupán kétszer volt eddig példa: az I. világháború előtt negyven évig és a II. világháború után harminc évig. Több mint egy emberöltőig ér majd a növekedési spirál, mely képes gazdaggá tenni csaknem az egész világot.
Igazán idilli kép, melyet mondani könnyű, ám tényekkel alátámasztani már nehezebb. Egy amerikai bank kutatói azonban erre is vállalkoztak. Íme, a számok: a világ összes GDP-je tavaly 62 trillió dollár volt. Hogy ez mekkora szám, arra ne is vesztegessünk időt, hívjuk röviden hatvankettőnek. Nos, húsz év múlva a 62-ből 143 lesz. A fejlődő országok válnak a világgazdaság motorjává, olyannyira, hogy a teljes növekedés kétharmadát Kína zsebelheti be. Tehát 20 év alatt csaknem annyival bővül az ázsiai nagyhatalom, mint amennyi ma a Föld teljes termelése. Egyrészt rémisztő perspektíva ez, másrészt maga a remény a mai élenjárók számára, hiszen Európa és Amerika legfeljebb két-két és fél százalékot nő évente. A két, egykor mindenható kontinens nemhogy motorként, de vitorlaként sem értelmezhető a jövőben. Míg az elmúlt évtizedekben gombamód szaporodtak az európai nagyvállalatok üzemei Kínában, idén fordult a kocka. Az ázsiaiak több tőkét exportáltak, mint amennyit fogadtak. Jó lesz időben megszokni a jüannal való fizetést, és hogy a General Motors helyett kínai autógyárak ütnek majd tanyát Európa fejlett régióiban. És ez az a Kína, amelyet honfiúi hevületben a magyar kormányzat előzni akar, ha távolba vesző terveiről beszél.
Stiglitz Nobel-díjas közgazdász ezekről a jóslatokról ennyit mondott: megérti, ha a fejlődő piacokkal foglalkozó közgazdászok mámoros optimizmusban számolgatnak. Aki azonban Európa jövőjét kutatgatja, jobb ha rászokik az antidepresszánsokra. Az öreg kontinensen ugyanis sokkal szomorúbbak még a kérdések is: képes lesz-e az unió megvédeni az eurót, vagy egyszerűen összeomlik? A kép lehangoló. A mintegy 2500 davosi szakértő egyik fele a sikerre, a másik fele a kudarcra szavazott. Ám még az optimisták is úgy vélik, hogy öt éven belül legalább egy ország lemond az euróról. Bár minden kormányzati nagyság, s főleg Trichet, az Európai Központi Bank elnöke abszurdnak nevezte még a feltételezést is – a kétségeket egy percre sem tudták eloszlatni. A baj már megvan, ha beszélünk róla. Fillon francia miniszterelnök néhány napja kőkeményen fogalmazott: nincs visszaút, akik spekulálnak az euró ellen, azoknak tudniuk kell, hogy az európai kormányoknak nincs más lehetőségük, mint minden eszközzel megvédeni az eurót, és ezt meg is fogják tenni. Az euróövezetben mihamarabb életbe kell léptetni a „gazdasági kormányzási rendszert”. Fillon szavai egy dolgot világossá tettek. Európának az elnök és a külügyminiszter után pénzügyminiszterre is szüksége van. De fogalmazhatnánk drasztikusabban is: vagy rohamléptekkel haladunk az Európai Egyesült Államok felé, vagy vége egy álomnak, pénzestül, unióstól együtt, és Európa nosztalgikus skanzenné válik egy dübörgő 21. századi Ázsia mellett.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
