André Kostolany, a magyar származású tőzsdeguru, kinek a lábai előtt hevert a fél Wall Street, a nyolcvanas évek közepén rövid időre bizalmába fogadott. Együtt vacsoráztunk egy pesti étteremben, mikor tőle szokatlan módon megveregette a kezem, és sokat sejtetően mélyen a szemembe nézett.
– Én sosem szoktam tippeket adni, de vegyen gyorsan orosz cári államkötvényeket. Maga olyan ágrólszakadtnak tűnik, és higgyen egy öregembernek, aki már volt nagyon szegény és nagyon gazdag is: jobb gazdagnak lenni.
Ezt, minden további bizonyítás nélkül készséggel tudomásul vettem, mint aki gyors észjárással nyugtázza, hogy épp most csinálnak hülyét belőle. Nem volt könnyű elsőre megállapítani, hogy a cári papírokról szóló jó tanács, vagy az élet triviális igazsága hordoz-e több megsemmisítő gúnyt magában.
– Maguknak még meg kell majd tanulniuk, mi a sok és mi a kevés. Enélkül nincs mozgás a piacon, még ha nagyon gazdagnak is hiszik magukat.
Ki tudja miért, Kostolany szavai ötlöttek föl bennem, mikor Matolcsy miniszter előadását hallgattam programhirdetés ürügyén. Röpködtek a száz- és ezermilliárdok, és minden hangzatos számot illő távolságból a szegény ország kitétel követte. Az ország majd negyven éve többet költ, mint amennyit képes megkeresni. Olajválság, világválság, tőzsdei mélyrepülések taszítottak bennünket mind mélyebbre. Nem volt egyetlen kormányunk sem, amely ne látott volna hozzá lelkes buzgalommal, hogy növelje bevételeit, és ne próbálta volna meg keserű szájízzel kurtítani kiadásait. Ha Matolcsy csomagja sikeres lesz, épp elérjük majd a 2006-os állapotokat, amely picit nagyobb, mint a 2001-es, mely még nem éri el az 1989-es helyzetet. Elvesztegettünk egy negyed századot. Egy pillanatra sem sikerült kitörni a huszonhétezer milliárdos béklyó szorításából. Nagyjából ennyi az ország nemzeti összterméke évtizedek óta. Hol kicsit több, hol jóval kevesebb, de jelentősen nem változik.
S hogy mennyire nagy vagy kicsi ez az összeg? Néhány száz milliárddal marad csak el attól a bankbetéttől, ami Mubarak és Kadhafi nevén volt még néhány napja, de alig harmada a Shell olajtársaság éves bevételének. Ennyiből kell magas színvonalú ingyenes oktatást, egészségügyet, értékálló nyugdíjat, s egészében jólétet teremteni Magyarországon. Kormányok jönnek, kormányok mennek, de ez a mutatvány csak szavakban megvalósítható. Igaz, fellengzős ígéretekből sosem volt hiány.
Orbán Viktor 2010-ben megpróbált kitörni az ördögi körből. Olyan mélyre süllyesztette az adókat, amennyire csak lehetett, s mindent alárendelt a gazdasági növekedésnek. Szabadító keleti szelekről beszélt, melyek meghozzák az óriásbefektetőket, kiknek vonzó az európai uniós lét, a kicsiny adó, s a határozott kormányzat. Most Matolcsy miniszter Széll Kálmán nevében fölrúgta utolsó reményünket is. Mától minden az adóságcsökkentésnek van alárendelve, s a nagybefektetők várhatnak a 10%-os adóra. Ezzel a költségvetés 120 milliárdot takarít meg. Annyit, mint amennyi a Gazprom kétheti(!) profitja.
Takarékosabbak leszünk, még egyet húzunk azon a nadrágszíjon, melyen azt érezzük, már nincs több lyuk. De mitől köszönt majd ránk egyszer a nyugatias jólét, mikor lesz tény a szavak után, a 6-7%-os növekedés? Az utolsó fegyverünket is feláldoztuk, amivel harcolni lehetne érte.
Kostolany megtanított: a milliárdok önmagukban nem nagy számok. Csak arra alkalmasak, hogy szédítsék az embereket. Tényleg meg kell tanulnunk, mi sok, s mi kevés, mit nevezünk programnak, s mit keserű kényszercselekvésnek.
Amúgy az orosz cári kötvények ma több ezerszeresét érik a ’80-as árfolyamuknak. Persze erről is lemaradtam.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
