Gerlóczy Márton: Ássál, nagyi!

– Hát, kisunokám, elég cudarul. A főor vos úr már el is köszönt tőlem, mert most elutazik egy hétre Tunéziába a feleségével. Kaptam tőle egy csokor virágot is.
– Ugye, mondtam, hogy rendes ember. És tudod már, mikor fogsz meghalni?
– Igen, drágám, szerda hajnalban.
– A fenébe. Milyen nap is van ma?
– Hétfő.
– Az a baj, hogy addig már csak két napunk van.
– Igen, tudom, drágám, de hidd el, jobb ez így.
– Ja, nem azért mondom, tudom, hogy jobb ez így, csak intézkedni kéne a temetésről, és én nem leszek itthon, kaptam egy állást Ausztriában, el kell utaznom.
– Gratulálok, édesem, mondtam, hogy sikerülni fog.
– Köszönöm.
– És akkor nem tudsz eljönni a temetésre?
– Ne haragudj, nagyi. Muszáj megragadnom most ezt a lehetőséget, tudom, hogy hülyén jön ki, de muszáj.
– Mindegy, édesem, felesleges felhajtás az egész.
– Akkor is sajnálom. De nem is ezért hívtalak, hanem, mert nekem már ma este el kell utaznom, és nem tudom, hogy mit tegyek…
– Mondd csak, drágám!
– De olyan kellemetlen.
– Ugyan mit számít már!
– Szóval arról van szó, hogy igényeltem a szociális temetésedet.

– Jól tetted, kisunokám.
– Igen, ez egy remek lehetőség, csak az a baj, hogy én elutazom, és nincs, aki segítsen a temetésben. Nem tudom, mit csináljunk.
– Miben kéne segíteni?
– Jaj ne, ne akarjál megint mindent te csinálni, neked most pihenned kell.
– Nincs semmi dolgom szerdáig, drágám, halálra unom magam. Különben is, ez a Rozika itt mellettem úgy köhög, mint a rosseb, megőrülök tőle.
– Tényleg ráérsz?
– Persze, édesem.
– De rendes vagy, nagyi, akkor felhívom a temetőt, és megmondom, hogy te mész helyettem, jó?
– Rendben. Mikor menjek?
– Várjunk csak, szerintem az lenne a leg jobb, ha kedd délután kimennél, mert részt kell vegyél előtte egy munkavédelmi és egy közegészségügyi oktatásban. Aztán estig csak ellődörögsz ott, és… mit mondtál, mikor halsz meg?
– Hajnalban, négy és öt között.
– Jaj, akkor az mégsem jó.
– Dehogynem, drágám, majd viszek kislámpát meg egy pokrócot, és olvasgatok.
– Hát jó.
– És mit kell csinálni, mire tanítanak meg ezen az oktatáson?
– Ásni.
– Milyen mélyre?
– Olyan két méter.
– Az nem is sok.
– Biztos? Nem fáj a derekad?
– Fáj, nem fáj, mit számít már!
– Na, azért ne légy ilyen negatív.
– Egy szót sem szóltam.
– Jól van. Amire nagyon figyelj oda, hogy még a kórházban végezd el magadon az öltöztetést és a mosdatást.
– Mit vegyek fel?

– Nem tudom, szerintem valami kényelmeset. Persze öltözz melegen, mert hajnalban nagyon le tudom ám hűlni odakint.
– Akkor már tudom is, mit veszek fel.
– Na, hát annyi, hogy kiásod a gödröt, aztán kapsz majd egy fakoporsót meg egy fejfát. Szerintem tedd be a gödörbe a koporsót, szúrd a talajba a fejfát, aztán legkésőbb háromnegyed négykor feküdj bele, és zárd magadra a koporsót.
– És ki hantol el, drágám?
– Oh, tényleg. Hát kérjél meg valakit.
– De nem kerül az pénzbe?
– Ugyan, ennyit csak megtesz érted valaki. Ha meg nem, akkor reggelig elvagy ott, aztán majd én felhívom őket, hogy földeljenek el, amikor megkezdik a műszakot, és később kifizetem.
– Rendben.
– Akkor vigyázz magadra nagyi, köszönök mindent.
– Jól van, drágám, sok szerencsét.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!