Kép, amely immár örökre belénk ívódott. 1992. október 23-a, ősz hajú ember áll az Országház lépcsősorának tetején. Szótlan és mozdulatlan, szinte vigyázzban áll, leeresztett kezében papír, az elmondani kívánt ünnepi beszéd szövege. Csak a szeme jár, csak a fejét mozdítja, hogy lássa, mi zajlik a téren.
Nem pusztán a saját méltósága nem engedte megszólalni az akkor gyülekezni kezdő, a nyilas zászlót először kibontó szélsőjobbos suhancok és az ellene hergelt kormánypártiak hangzavara közepette. Tudta, mi is tudtuk, a gyalázat nem az övé. A köztársaság méltóságát őrizte, amit képviselni volt hivatott. Látszólag egyedül állt a lépcső tetején, de jól tudta, hogy hazánk, az alig megszületetett Magyar Köztársaság honpolgári közösségének többsége vele van. Ez adott erőt a szótlansághoz. Csendjét ez tette kiáltóvá. Akkor még egy Orbán Viktor nevű fiatal demokrata is értette a történteket: szolidaritása kifejezéseként tüntetően távozott az esti operaházi díszünnepség kezdete előtt, amiért az incidenst sunyítva eltűrő kormány nem állította helyre a becsületét, nem ajánlotta fel az elnöknek, hogy legalább ott elmondja a beszédét.
Nyilván sokan idézik majd fel ezt a csaknem húsz év előtti esetet mostanában, amikor a demokratikus jogállam romhalmaza alól köszöntjük Göncz Árpádot a születésnapján.
Tudjuk, nem a nép választotta őt elnökké, jószerivel ismeretlenül került az államfői székbe. Leginkább a forradalom történetének tudói, a Kádár-korszak ellenzéki csoportjaihoz kötődők, a műveit és fordításait ismerő irodalomkedvelők tudták, kit is tisztelhetünk személyében. A szabad választások után, 1990 tavaszán maga Antall József ajánlotta Göncz Árpádot az elnöki posztra, amikor az akkori domináns kormánypárt, az MDF, illetve az ellenzék legerősebb pártja, az SZDSZ megállapodásaként a liberálisok jelölhettek államfőt. A miniszterelnök régi ismerőse volt Göncz, s talán csodálkozott is, hogy az egykori kisgazdapárti társ, a Bibó István és társai perében elítélt egykori 56-os hogyan került éppen a szabad demokraták fővárosi választási listájának élére. Ajánlatában benne volt a Göncz életútjával megalapozott bizalom, amelyet azután az áldatlan politikai harcok feszítettek szét, s okoztak nyilván mindkettejükben fájó sebeket.
Nem a nép szavazta tehát államfővé Göncz Árpádot, de a nép bizalma hamar megszületett iránta. Példátlanul magas népszerűsége bizonyította, hogy a magyarok többsége lelkében elfogadta őt a köztársaság első emberének. Akkor is, amikor keményen támadták; akkor is, amikor alávaló rágalmakkal igyekeztek lejáratni. Tekintélye nem csupán a funkciójából fakadt. Nem volt kimódolt, hogy tegező viszonyba került a néppel. Nem volt kínos őt Elnök Úr helyett Árpi bácsiként számon tartani. Méltósága nem közjogi, hanem emberi. Semmi gőg, semmi fennhéjázó pózolás, urizálás, kioktatás, távol állt tőle tisztsége fitogtatása. Közülünk való volt és maradt. Ahogyan az egy demokratikus köztársasághoz illik. 1995-ben, amikor a szocialista–liberális kormány idején lejárt a mandátuma, magától értetődő volt, hogy újrajelöljék. A szocialisták táborában rajongtak érte, emberiességért hiteles baloldaliként tartották számon, a liberálisok körében a büszkeség tárgya volt, hogy soraikból került ki, nemzeti elkötelezettségét pedig csak súlyos mentális állapotba süllyedt figurák vonhatták kétségbe.
Népszerűségén az sem ejtett csorbát, hogy konfliktusokat vállalt, amikor szükségét látta. Ütközései a kormányerőkkel, az egyes lépései nyomán felhorgadó bírálatok kétségkívül mind az első jobboldali kormány idejére estek. Vitatható döntései mögött mindig az a szándék állt, hogy megfeleljen alkotmányos szerepének, a nemzet egysége megjelenítésének, a demokrácia és a szabadság alkotmányba foglalt értékei védelmének. A taxisblokád idején nem a jogtiprást kívánta támogatni, hanem polgárháborús viszonyok kialakulását akarta megakadályozni. A Justitia-tervek évadán nem az igazságtételi szándék erkölcsi indokoltságát vonta kétségbe, hanem a jogállami normák felrúgását tartotta aggályosnak.
1956 meghurcolt hőseként nem kívánt a múltjából élni, nem kiáltott bosszúért. A múlt teljes és hiteles feltárását, a bűnök és érdemek megnevezését, a tanulságok levonását és érvényesítését szorgalmazta. A médiaháború során vállalt szerepe, a gátlástalan jobboldali térfoglalással szembeni ellenállása sem a folyvást sulykolt „balliberális médiatúlsúly” őrzését, hanem a már akkor is fenyegetett sajtószabadság védelmét célozta. Azóta talán belátják ezt azok a jobboldali demokraták is, akik az egykori érzelemdús pártharcok viharaiban dühödten bírálták.
Elveihez mindig hű maradt, ha meg is kellett szenvednie érte. A köztársaság első elnökét nem egy hivatali okmány avatta valakivé. Saját műveket alkotott, s nem ellopta mások munkáit, hanem lefordította anyanyelvünkre, hogy azok is nemzeti kultúránkat gazdagítsák.
Február 10-én lesz kilencvenéves Göncz Árpád, a szívünkben élő köztársaság elnöke.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
