„A jobb lábam amputációja nem sikerült; kiderült, a csonkra nem lehet művégtagot illeszteni. Az orvosom nem javasolja, hogy csak a ballal próbáljak mankóval vagy járókerettel közlekedni. Marad a tolószék” – nyilatkozta egy bulvárlapnak Schumann Péter, akinek az egyik lábát már 2005-ben, a másikat 2015-ben amputálták, ám a hatvannégy esztendős sportember mostanáig reménykedett sorsa valamelyes jobbra fordulásában. Megrázó volt ezt olvasni, hiszen Schumann, akinek édesapja annak idején edzőként dolgozott a Megyeri úton, a hetvenes évek Újpestjében futballozott, hetvenkét NB I-es mérkőzésen feszített a lila-fehér mezben.
Nem akárkik között, nem akármilyen meccseken. Túlzás nélkül: történelmi találkozókon is játszott. Mindjárt a bemutatkozó másfél órája historikus esemény volt, ha nem is az ő premierje miatt. Igaz, góljával az újpestiek 2-1-re vezettek Pécsett azon a mérkőzésen, amelyen idősebb Dárdai Pál négy gólt szerzett (amiért a Népsporttól 10-es osztályzatot érdemelt ki), és a mecseki csapat 4-2-re nyert.
Ez 1975-ben történt, két évvel később pedig Schumann szerezte az első gólt az Újpest–MTK 5-2-n, amely a Vasas–FTC 4-1-et előzte meg a 70 ezer nézővel zsúfolt Népstadionban. Az első meccs magánszámaiért Törőcsik András, a másodikéiért Müller Sándor kapott 9-est… Nyolcvanban aztán a pályán is kilenc volt: 9-2 a Békéscsaba ellen. A Kollár – Kolár, Dunai III, Schumann, Tóth József – Kardos (Nagy László), Tóth András – Fazekas, Kiss Sándor, Törőcsik, Fekete összetételű újpesti együttes szétszabdalta szegény „szalámisokat”… Akadt persze olyan is, hogy a Tieber László vezérelte Videoton már 6-0-ra vezetett Székesfehérváron a lilák ellen, ám a vendégek felzárkóztak, igaz, csak 6-4-re. Majd Schumann szerepelt – sőt a lefújás előtt ő egyenlített 3-3-ra – azon a ZTE–Újpest mérkőzésen, amely után a táncos Törőcsik, aki nem a csapat autóbuszával, hanem egy barátja gépkocsijával utazott vissza Budapestre, Zalacsánynál súlyos autóbalesetet szenvedett.
Amikor Schumann utoljára játszott az első osztályban, már a Tatabánya labdarúgója volt, de az a Bányász 1982-ben 4-0-lal küldte haza a Garaba Imrével, Nagy Antallal, Dajka Lászlóval, Esterházy Mártonnal felvonuló Honvédet. A védő-középpályás nem tartozott a művészek közé, ám tizenhatostól tizenhatosig futballozott, meg nem állt; már majdnem azt mondtam, ment, mint a Golyó… Csakhogy a Golyó állandó szobatársa, az ezüstcipős Fekete László volt. (Ő már négy éve nincs köztünk.) Jól kiegészítették egymást: barátja szeretett mesélni, Schumann mindig csendes maradt.
Együttérzésem mellett igyekszem a nagy napokra gondolni. Mármint az újpestiek és a többiek – még igazi futballisták – nagy napjaira. Mást nem ajánlhatok magának Schumannaksem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!