Előszoba kilátás nélkül. - Csak a stadionok ragyognak, a magyar futball helyzete változatlanul sötét.
A szerkesztő azt kérte, írjak arról, miként szerepeltek a magyar csapatok az európai kupák selejtezőiben. Már látom is, amint a tisztelt olvasó fortyog: „Miként, miként? Hülye kérdés. Gyatrán!” (Ennél talán erősebb kifejezéssel él az előfizető vagy lapvásárló, de a lényeget a diszkrétebb megfogalmazás is tükrözi.)
Kétségtelen, nincs mire büszkének lenni. De volt honnan elmozdulni.
Tavaly ugyanis mindössze tíz meccset játszhattak hazánk képviselői a nyári prológ idején, és július végére már – három győzelemmel, egy döntetlennel, valamint hat vereséggel – mindannyian dicstelenül elköszöntek. Továbbjutnia csupán a Honvédnak sikerült a műkedvelő társaságnak nevezhető Cselik Niksiccsel szemben – amelyet a kispesti csapat 13-1-es, az idén a Koper 9-0-s összesítéssel búcsúztatott –, a Győr, a Debrecen és a Videoton mindjárt az első párharcát elveszítette. Aztán persze a Honvéd is kizúgott a Vojvodina kétszer könnyedén felülmúlt vetélytársaként…
Ehhez képest ebben az évben 16 meccs, 7 győzelem, 2 döntetlen és 7 vereség a magyarok mérlege, ráadásul a Debrecen még legalább két alkalommal fellép (a svájci Young Boys riválisaként az Európa Liga-selejtező rájátszásában, a BL kvalifikációs szakaszának vigaszágán). A DVSC-nek nem tudott ellenállni az északír Cliftonville, a Diósgyőrnek és az FTC-nek az egyaránt máltai Birkirkara és Sliema Wanderers, továbbá a DVTK-nak a bolgár Liteksz Lovecs sem. Jó, a Győr azonnal lelépett a színről, ahogyan aztán a Ferencváros és a Diósgyőr is – kettős vereséggel, 1-3-as, illetve 1-8-as összesítéssel a Rijeka, valamint a Krasznodar ellenében –, és tulajdonképpen kiesett a Boriszovban alulmaradó Debrecen is, de aki a kicsit nem becsüli…
További részletezés helyett elmondható: a helyzet változatlanul kritikus. Jó ideje már Európa leghátsó régiójában is állandó veszély fenyegeti a magyar szereplőket, mert a mérhetetlen színvonalú NB I. boldogtalan reprezentánsai a legcsekélyebb tudásnak sincsenek a birtokában.
Nem csupán a pályán lévő sokadrangú játékosok(?) seregére vonatkozik ez, hiszen ők csak következményei annak az általános nihilnek, amely a mind alább szálló, a bányamélynél is lejjebb süllyedő hazai labdarúgást évtizedek óta jellemzi. Versenyképesség kizárólag a stadionépítésben mutatkozik, abban sikerül elérni a legmagasabb európai nívót, sőt a tekintetben alighanem világelsők vagyunk, hogy milyen gyenge csapatok dicsekedhetnek egyenesen fényűző arénákkal. Ez persze nem a futball műve, hanem az állam nagyvonalú ajándéka, csak hát a tízmilliárdos beruházások sem változtatnak azon a szánalmas szerepen, amelyet csapataink játszanak a nemzetközi porondon vagy annak előszobájában.
Pazar létesítményt létrehozni kormánydöntéssel – sőt nálunk (elfogadható produkció, számottevő érdeklődés, némi bevétel, valamelyes futballkultúra híján) kizárólag azzal – lehet, ám az erőviszonyokra a kabinet nincs hatással…
Ma megint avatás lesz, káprázatos pompával azon az úton – az Üllőin –, ahol minden idők legszegényesebb ferencvárosi garnitúráinak egyike csúfolja meg napjainkban a klub sok évtizedes fényes múltját. Néma leventék kórusának emeltek milánói Scalát… Pótcselekvés. Attól, hogy ultramodern az Opera színpada, lenyűgöző a nézőtere, nem jön ki hang a torkon.
S az egész nem is a labdarúgás támogatásáról: az átadás látványosságáról szól. Hajdanán volt pingpongdiplomácia, most van futballpolitika.
De az idei nemzetközi „eredmények” is azt mutatják: ettől még nem rúgunk labdába.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
