Lehetne labdarúgó-szakmai elemzésekbe bocsátkozni, miért győzte le a magyar válogatott az osztrák csapatot az Európa-bajnokság első fordulójában – nagyjából úgy, ahogyan a norvég együttest mindkét pótselejtezőn –, ám én azt javaslom, adjuk át magunkat a különleges érzésnek, hogy honfitársaink harminc év múltán nemhogy részt vehetnek, de nyerni tudtak a futball nagy találkozóinak egyikén. Legutóbb 1986-ban Mexikóban, a Mundialon szerepelt és győzött a magyar csapat, Európa-bajnokságon pedig 1964, a harmadik helyért a dánokkal vívott találkozó óta először aratott diadalt.
Bordeaux-ban, ahol az osztrákok elleni fényes 2-0 megszületett, már a meccs előtt a Himnuszt hallgatni mélyen megható volt. Hogy aztán végképp lefegyverezzen a Kleinheisler–Szalai kombinációs gól, valamint Stieber alárúgós befejezése… Az Eb-n negyvennégy éve először járó nemzeti együttes nemhogy kiszenvedte volna a győzelmet, hanem egészen extra akciókkal nyűgözött le mindenkit, kivéve a „szomszédokat”, úgyhogy ne fejtegessük, hogy így meg úgy, felejtsük el Alaba első perces kapufáját is, ringatózzunk el csak szépen abban az életörömben, amelyben a magyar futball az utóbbi dekádokban egyáltalán nem hintáztatott bennünket.
Hintáztatott másban, de most ezt tényleg hagyjuk…
Legföljebb azt a kérdést vessük fel a már-már felfoghatatlan entrée után: miért éppen ezúttal sikerült, hiszen korántsem valószínű, hogy a jelenlegi lenne az utóbbi három évtized legerősebb magyar válogatottja. Kézenfekvő volna azt mondani: Bernd Storckból és a játékosként 85-szörös válogatott, vb-győztes Andy Möllerből – valamint a szintén Németországban trénerré érett ifjabb Dárdai Pálból – fakad a fejlődés. De hát volt itt már szövetségi kapitány Lothar Matthäus és Erwin Koeman is! Az egyik világ- és Európa-bajnoki címet, a másik Ebaranyérmet nyert labdarúgóként. S lehet azt feltételezni, hogy edzőként mind a kettő kevesebb a korábban említett háromnál – kötve hiszem –, a munkához való viszonyát tekintve a német és a holland sportember is a legjobb miliőben nőtt fel. Ráadásul Storckot trénerként nem ismerte szinte senki. (Nemcsak nálunk, másutt sem.) Továbbmegyek: szakvezetőként Möller sem vált világhíressé. Ha úgy tetszik, semmivel sem szerzett több babért régebbi középpályás társánál, a 150-szeres válogatott Matthäusnál.
Tehát nem a mostani szakvezetőpáros jelenléte – továbbá berlini emberünk itthoni tevékenysége – a rejtvény egyedüli megfejtése. Hogy valójában mi a titok nyitja, azt még nem tudom – helyesebb ezt bevallani, mint Bordeaux-szónokká válni –, de abban biztos vagyok: nem csupán a vak szerencse hozta így. Azt már megint nem sejtem, mi lesz a folytatásban. Viszont először érzem tudósítóként: nagyon jó megmártózni az efféle eufóriában. (Annak idején a távoli Irapuatóban nem keltett ekkora boldogságot a „kanadai” 2-0.)
Már majdnem azt mondtam, mindegy is, mi történik ezután a kontinenstornán. (Azok, akik vasárnap veszik meg a lapot, már tudni fogják.) Pedig dehogy mindegy: jöhet akár újabb fürdőzés is.
Higgyék el, jobb ez, mint örökké befürödni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
