Az utóbbi idők hazai „gyöngyszeme” kétségkívül az a megnyilatkozás volt, amely szerint a labdarúgó NB I-es mérkőzések iránt megfigyelhető szinte teljes érdektelenség (nem kis) részben a kritikus magyar sportsajtónak köszönhető.
Ez már régi nóta.
S ugyanolyan fals ma is, amilyen hamisan szólt idáig.
Mert a valóság az, hogy a hazai újságírók, riporterek nagyjából nyolcvan százaléka úgy húsz-huszonöt éve nem győzi kiválónak hazudni a magyar futballt. Kiesések idején megvilágosodik, és (szóban) hirtelen mészárolni kezdi a mihaszna labdarúgókat, edzőket, vezetőket, a köztes időben viszont a mennybe emeli ugyanazokat. Ha valaki venné a fáradságot, és elolvasná az utóbbi negyedszázadban a magyar labdarúgásról írt valamennyi cikket, egyúttal meghallgatná az összes NB I-es televízióközvetítést, akár azt is hihetné: ez volt labdarúgásunk legragyogóbb huszonöt esztendeje. Záporozna a „nagyszerű találkozó” meg a „parádés teljesítmény” kifejezés, a nyomtatott oldalakat, valamint az étert ellepnék a „klasszisok”, olyan tobzódásban lenne részünk, amilyen habzsidőzsi még vb-ezüstérmes nagyjaink, Zsengellér Gyula és a többiek, továbbá Puskás Ferenc és társai idején sem jutott ki Magyarországnak. A helyzet újabban csak romlott, mert az örök szekértolók kiegészültek a politikai jellegű mamelukokkal. A 2010 óta hivatalban lévő rezsim stratégiai ágazattá nyilvánította a sportot, ennél fogva módfelett kedveli, ha az Eb-szereplés jogának kivívását bárki a hatalomnak igyekszik megköszönni (ahogyan azt Csányi Sándor MLSZ-elnök tette, amint Orbán Viktornak hálálkodott nyilvánosan). Pedig hát a részvétel korántsem a kabineten, hanem az UEFA-n, egészen pontosan az Eb-létszám felemelésén múlott. Az előző Eb-kvalifikációs sorozatban a magyar válogatott úgy szerezte meg csoportja harmadik helyét, hogy tizenkilenc pontot gyűjtött, és esélye sem maradt a pótselejtezőre. Tavaly viszont tizenhat pont is elég volt a harmadik helyes rájátszáshoz, mert – az idén először – tizenhat helyett huszonnégy csapat utazhat a kontinenstornára.
A válogatott kivételesen kedvező európai körülmények között elért sikere a kormány ügye.
Az NB I. iránti közöny (részint) a sajtó műve.
Az, hogy a színvonal általában mérhetetlen, s hogy a szereplők túlnyomó többsége a népek számára ismeretlen? Mellékes. A fontos az, hogy a kormány a helyén van, s nem apadó lendülettel épít újabb meg újabb stadionokat a fantomfutball számára. Abban a tekintetben az arénák is Potemkin-létesítmények, hogy szurkoló alig keresi fel azokat – Debrecenben például kevesebb drukker látogatja a helyi labdarúgás cifra palotáját, mint ahány a fényűzést nélkülöző Oláh Gábor utcai sporttelepre kiment –, de a kiüresedésért még véletlenül sem az építtetők a felelősek.
Ők mindig mindent tető alá hoznak. Vagy legalábbis azt hirdetik magukról. A médiát meg ne szidják, elvégre annak derékhadára a múltban is lehetett és most is lehet számítani.
Értsd: a hamukában.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
