A címben szereplő két szó a latin corrumpo magyar megfelelője, utóbbiból származik a „korrupció” elnevezés. Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Horváth András állítása szerint a NAV-nál visszaélések történtek.
A NAV volt adóellenőre a magyar népesség szerény 30 százalékához tartozik. Magyarországon ugyanis az emberek 70 százaléka nem jelentené a hatóságoknak, ha korrupciót észlelne. Az okok közül nem is tudom, melyik ijesztőbb: a közömbösség vagy a félelem. A baj az, hogy mindkettő tapasztalatokon alapul. Az sem véletlen, hogy a korrupció esetében az úgynevezett látens (rejtett) bűnözés jóval nagyobb, mint más bűncselekményeknél: 2011-ben mindössze 740 ilyen eset jutott a hatóságok tudomására.
Pedig van nekünk nagyon hangzatos törvényünk a panaszokról és a közérdekű bejelentésekről. A gond csak az, hogy ez a törvény írott malaszt marad, mert valójában a közérdekű bejelentőt nem tudja megvédeni. Mi is valójában a „közérdekű” bejelentés? Az a be - jelentés, amelyik olyan körülményre hívja fel az illetékes hatóság figyelmét, amelynek orvoslása vagy megszüntetése a közösség, vagy az egész társadalom érdekét szolgálja. A törvény kimondja, hogy a közérdekű bejelentőt nem érheti hátrány bejelentése miatt. Kivéve akkor, ha nyilvánvalóvá vált, hogy rosszhiszeműen közölt valótlan információkat és ezáltal bűncselekmény, vagy szabálysértés elkövetésének gyanúja merül fel, illetve, ha valószínűsíthető, hogy másnak kárt, vagy más jogsérelmet okozott.
Nekem már itt kezdődnek a gondjaim. Mikor lesz „nyilvánvaló” a bejelentő rosszhiszeműsége? Kinek a számára lesz nyilvánvaló? Ki dönthet arról, hogy fennáll-e bűncselekmény, vagy szabálysértés gyanúja? Csak nem az a szerv, amelyikhez a közérdekű bejelentést eljuttatták?
A törvény elvileg védelmet biztosít annak a közérdekű bejelentőnek, akit valamilyen veszély fenyeget. Ez a védelem azonban főként jogi segítségnyújtásban merül ki. Mi történik akkor, ha a bejelentőt vagy családját fenyegetik, ne adj’ isten, bántalmazzák? Erre semmiféle megnyugtató választ nem találtam a törvényben.
A most elfogadott törvény előírja, hogy a közérdekű bejelentést 30 napon belül el kell bírálni. Ha ez kevés lenne, a határidőt meg lehet hosszabbítani. A Nemzetgazdasági Minisztériumnak azonban két nap elegendő volt, hogy a hétvégén lefolytatott alapos és kimerítő vizsgálatuk eredményeként megállapítsák, hogy a NAV a jogszabályoknak megfelelően járt el.
Ma már nem sokan emlékezhetnek az úgynevezett OK-Tat ügyre. Én is csak azért, mert annak idején bíróként tárgyaltam a Fővárosi Bíróságon. A visszaélések az egykori Oktatási Minisztériumban történtek: a tárca magas rangú tisztviselői pályázatok során összejátszottak egy céggel, és közpénzt tulajdonítottak el. Az ügyben 5 éven át tartott a nyomozás, és a tárgyalás sem fejeződött be gyorsan. Egy pillanatig sem állítom ezzel, hogy a sok éven tartó büntetőeljárás megfelelő módja lenne a felelősségre vonásnak. Nem is lett az, hiszen a vádlottak a tetemes időmúlás miatt a megérdemeltnél jóval enyhébb büntetést kaptak. Azt azonban bízvást állíthatom, hogy két nap alatt még egy zseniális szakember sem tud semmit érdemben megállapítani. Kivéve persze, ha előre tudja, milyen eredményre kell jutnia.
A bizonyítás minden eljárásnak az alappillére. Többnyire egymással ellentétes állításokat kell összevetni, mérlegelni, iratok tucatjait áttanulmányozni, tehát aprólékos, időigényes, komoly szellemi erőfeszítést igénylő feladat. A NAV-nak – a jelek szerint – minderre nem volt szüksége. Anélkül, hogy tudná, volt dolgozója milyen bizonyítékokat csatolt be a rendőrségen, hirtelen felindulásból már fel is jelentette „az intézményt rágalmazó kijelentései” miatt.
Ezek után vajon bízhat-e Horváth András abban, hogy a törvény meg fogja őt védeni?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
