Lakner Zoltán: Egy nem magánérdekű bejelentés

Elmesélem, hogy volt. Visszafelé. A bejelentést követő reakciók közül vannak kedvenceim. Mint például: „Zolinak outja volt, de nem teniszben”. Másvalaki: „nagyon bátor vagy, hogy ebben az országban ezt meg merted tenni…” De hát, ugyebár, nekem ez az ország áll rendelkezésemre. Érkezett üzenet a megnyitó más résztvevőinek címezve: „Hellerrel, Esterházyval félnék találkozni, mert magyar református hetero nő vagyok.” Akinek inge vegye magára, ám a szöveg tényleges dekódolása közveszélyt okozhat. Rengetegen gratuláltak, mintha díjat nyertem volna, pedig olyan dologról írtam, ami réges-rég úgy van, ahogy van. Szívből köszönöm mindenkinek. Ezen kívül pedig mém is lettem: Janka néni jó fejnek tart. Ez kölcsönös. És jöttek persze főállású trollok, akikkel az én kedves támogatóim szellemi épségüket veszélyeztetve vitatkoztak.

Írt nekem újságíró, politológus kolléga, tudós, családapa, családanya, emigránsok, valamint a saját életüket rejtegető emberek sora. Rajtuk kívül pedig volt és jelenlegi tanítványok, ez az, ami tényleg megható. Utólag is szégyellem magam azért, mert jó pár ismerősömről nem feltételeztem, hogy ennyire támogató volna egy ilyen helyzetben.

Nem akarok senkit se ijesztgetni, de a reakciók nem reprezentatív tömegét látva nagyon úgy tűnik, hogy a buzilobbi nem csak a Nagykörúton belüli liberálisok divatja. Az LMBTQ-emberek városon és vidéken egyaránt jelen vannak és mindenféléket gondolnak a világról. Nem fenyegetnek senkit. Élnek, ha élni hagyják őket.

A kedvenc reakcióm persze édesanyámé volt, aki miután lájkolt és beszéltünk telefonon, a rá jellemző pragmatizmussal figyelmembe ajánlott egy multifunkciós porszívó robotot, amit családi összefogással megvehetnénk. Ezzel az önmagam hatása alá kerülésből vissza is rángatott a hétköznapok gyakorlatiasságának mezejére.

Gyakorlatias döntést igényelt annak elhatározása is, miként álljak a nyilvánosság elé. Azok közé tartozom, akik a család, a barátok, meg egy talán nem is annyira szűk környezet felé nyíltan élik az életüket. Melegségügyben semmiféle lelki problémával nem küzdök. Éppen a szilárd önazonosság teszi lehetővé, hogy részem legyen egy szeretetteli és igencsak konform polgári életben. Erről nem nagyon van mit beszélni a nyilvánosság előtt.

Sajnos azonban a dolog mégsem ennyire egyszerű. Pár évvel ezelőtt sok okból hoztam egy döntést, ami arról szólt, hogy ha már van értékrendem, akkor megpróbálok nem azt elfedve véleményt formálni a világ dolgairól, hanem éppen ellenkezőleg, azt nyíltan vállalva. Ettől nem omlik össze a szakmaiság. A szakmai vélemény ugyanis nem azt jelenti, hogy homályos folttá válunk, mint ahogy Robin Williamsszel történt Woody Allen Agyament Harryjében.

Közben a helyzet úgy alakul, hogy az országban, ami a hazám, minden olyan negatív változás, amitől tartottam, bekövetkezett. A mindennapokban megélve mindez irritálóbb, felzaklatóbb, mint képzeltem, bár eleve nem vártam semmi jót. Amiben most vagyunk, annak a lényegéhez tartozik, hogy elfoglal, elvesz, újraoszt, közben pedig azzal igazolja önmagát, hogy erkölcsről zsolozsmázik napestig. Magánpiaci, civil, s ne tévedjünk, privát autonómiákba hatol be a politika. Nem igaz, hogy ha hallgatsz, akkor békén hagynak. Aki hallgat, az azt kapja majd jutalmul, mint amit büntetésül kap a lázadozó.

Na már most, ha elemzőként, tanácsadóként, közéleti akármiként arra biztatok, hogy a polgárok álljanak ki másokért, mert ezzel önmagukat is védik – és fordítva –, meg ne hagyja senki, hogy belegyalogoljanak az életébe, akkor ebből valaminek következnie kell a saját ügyemre vonatkozóan is. Hiszen itt van egyfelől a folytonos hangulatkeltés az LMBTQ-emberekkel szemben a kormánypárti notabilitások és a hatalompárti média részéről. Másfelől meg vagyok én, aki arról beszél, hogy az ilyesmit nem szabad hagyni. Miközben magam is érintett vagyok.

A saját történetem odaért hozzám.

A megszólalásról szóló döntés maradék nehézségét az okozta, hogy ha az ember résnyire nyitja a privát szférája ajtaját, akkor vajon be tudja-e utána csukni. Egészen biztos nem lehet ebben. Nem szeretnék az a politológus sem lenni, aki arról híres, hogy. Igaz, mint egy barátunk írta viccesen: ő azért ezt valahol mindig sejtette… Szóval, csuda tudja, kit lepett ez meg, s kit nem, de a kimondás és a kimondhatóság jogáért érdemes és szükséges megvívni. Aki úgy véli, hogy lehet valaki másmilyen, csak ezt ne mutogassa, az valójában azt mondja: én akarom diktálni a szabályt, amihez képest te más vagy. Élhetsz, de csakis rezervátumban, amelynek én jelölöm ki a határát. A „csinálják a négy fal között” játszmája erről szól. Megjegyzem, ha mutogatni nem szabad a privát életet, akkor senkinek se volna szabad a házastársával készült nyaralási fotót kitenni a Facebookra.

Az együttélés szabályait nem az önmaguk és mások jogaiért küzdő emberek rúgják fel. Nem azért kell a felvonulás idején lekordonozni a fél várost, mert az LMBTQ-közösség tagjai és barátaik szétvernék Budapestet. Nem ők verik szét sem a fővárost, sem a politikai közösség allegorikus városát.

Bejelentésem nem magánérdekű. Azt szerettem volna elmondani, hogy nem definiálhat bennünket a gyűlölet. Remélni merem, hogy akik eljöttek a megnyitóra vagy csak idegondoltak, mások kiszolgáltatottságára és kiszorítottságára ugyanilyen érzékenységgel reagálnak. Elég a „kirekesztőleges demokráciából”. Igazira van szükség.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!