A rigai saller kapcsán indult meg ismét a definíciós vita: micsoda is Orbán Viktor? Bár a feltűnően vidám Jean-Claude Juncker „Helló, diktátor!” beszólása aligha szolgálhat kiindulópontként, más uniós vezető kapcsán mégse jutott eszébe ilyen viccelődés az Európai Bizottság elnökének.

Figyelemre méltó az a véleménycikk is, amelyet egy közgazdász és egy politikatudós professzor írt a New York Times-ba, a „bársonyököllel” uralkodó új típusú diktátorok közé sorolva Orbánt. A demokrácia és a diktatúra közötti szürke zónában létező rezsimekben fennmarad a politikai versengés, amelynek tulajdonképpen tétje is van. Nem tiltják be az ellenzéket, vagy nem az egészet, van szabad média és civilség is. Csakhogy az erőviszonyok nem csupán egyenlőtlenek a kormány és támogatói javára, hanem a hatalmon lévők tudatosan úgy alakítják a jogi, adminisztratív és pénzügyi feltételeket, hogy a torzulások tartósan fennmaradjanak. Megváltoztatják az alkotmányt, a választási törvényt, elfoglalják a közjogi hídfőállásokat, a média számottevő részét, valamint korlátozzák a civilszférát. Nem egy esetben a társadalmi értékrend lassú, de biztos átgyúrásába is belefognak. A kétségtelenül létező tökéletlenségekre hivatkozva meggyengítik a képviseleti demokrácia intézményeit, miközben saját manipulatív módszereiket a valódi demokrácia megvalósulásaként igyekeznek beállítani. Kialakítják, sőt magától kialakul a társadalom egy részében az igazodási kényszer. Lázadni ugyanis csak akkor érdemes, ha van remény a sikerre. Ha nincs, akkor el kell menni vagy alkalmazkodni kell.

Magyarországon a több mint négy éven át kétharmados kormánypárt önmagára szabta az új Alaptörvényt. Állandósította a személyekre, üzleti csoportokra szabott szabályalkotást és az egyéjszakás törvénykezést. A kormány több esetben a közjogi intézményrendszert is átalakította annak érdekében, hogy elfoglalhasson stratégiai ellenőrzési és irányítási pontokat. Az új választási törvény nélkül a Fidesznek nem lett volna újabb kétharmada 2014-ben. A kormány nyílt hatósági támadást indított a civil szervezetek ellen, pontosabban azon pénzalapok ellen, amelyek felett nincs állami kontroll. Átalakították a közigazgatás rendszerét. A szétszabdalt önkormányzatok nagyobb egységekbe rendezése mellett lehet érvelni, ám a döntő változás mégiscsak az, hogy a választott képviselők helyett a kormány által kinevezett vezetők kezébe került a helyi viszonyok irányításának számos eszköze. Arra is gondja van a kormánynak, hogy az amúgy is elaprózott és erőtlen érdekképviseleti rendszert átalakítsa: lényegében kinevezi saját tárgyalópartnereit.

A kormánypárti oligarcháknak nem csak módjuk nyílik, de talán egyenesen kötelességük is, hogy megcsapolják a közbeszerzési kasszákat és az így kinyert pénzeket a megfelelő irányba mozgassák. Tényfeltáró cikkek sokasága mutatja be a személyi összefüggéseket a kormánypárt és a nagyon is jól körvonalazható cégcsoportok között, ám névleg (majdnem) minden törvényesen zajlik, hiszen a törvényeket ugyanezen csoportok közreműködésével írják.

A kormány egyre inkább törekszik arra is, hogy beleszóljon az életmód, az értékrend kérdéseibe. Autoriter rendszerhez, amely ráadásul tartósan be akar rendezkedni, nem passzol a világnézet szabad megválasztásának pártolása. Az oktatáspolitika és a kultúrairányítás, vagy éppen az együttélés lehetőségeinek alaptörvényi szabályozása, de talán még a vasárnapi zárva tartás erőltetése is az életmódminták behatárolására szolgál. A minapi írországi népszavazás a melegházasság elfogadásáról bizonyítja, hogy nem a hagyomány az egyedül meghatározó faktor az értékrendi kérdésekben. Egy a miénknél sok tekintetben konzervatívabb társadalom két évtized alatt gyökeres változáson ment keresztül, ahogyan történt ez másutt is, például Spanyolországban, nem szólva a melegeket üdvözlő konzervatív brit miniszterelnökről. Orbán ellenkező utat járatna be Magyarországgal, legyen szó a melegekről, a menekültekről, vagy a szegényekről. Ha a nyugati társadalmakban a politikai közösség széthasadása és a demokrácia védelme a vitatéma például a bevándorlás kapcsán, akkor Magyarországon maga a kormányfő az, aki szétszedi a társadalmat, és az egyes szegmensekre címkéket ragaszt. Az autoriter mintát megvalósító vezető magának tartja fenn a jogot, hogy a jó és a rossz kérdéseiről döntést hozzon, amolyan morális orákulummá alakuljon át. Másképp nem tudna újabb és újabb ellenségeket kijelölni, akikkel szemben folyton megvédi a demokráciát – valójában saját rendszerét.

Orbánnak a kritikára egy válasza van: az erő. Neki bizony tetszett forradalmat csinálni. Holott, a demokrata belső korlátja az önmérséklet: nem kell, mert nem helyes mindent megtenni, ami a lehetséges. Aki ezt a határt átlépi, azt a szabályok nem fogják megállítani – hiszen ő maga alkotja őket. Miként a szétszabdalt ellenzék, a töredezett tiltakozások és a politikailag nagyrészt passzív társadalom sem fékezik meg. Ebben egyúttal az is benne foglaltatik, melyek volnának a feltételei a hatásos rendszerellenes politikai cselekvésnek. Mindezek hiányában a hanyatló népszerűségű Orbán tovább építheti magának saját rendszerét.

 

A Vasárnapi Hírek és a Publicus friss közvélemény-kutatásának adatai és Orbán ötév-értékelőjének részletes elemzése a friss Vasárnapi Hírekben jelent meg.

Elmúltötév címmel összeszedtük és bemutatjuk azokat a tényeket és adatokat, amelyek szerintünk pontosan leírják, hova jutott Magyarország az „elmúltnyolcévet” leváltó „elmúltötévben”.
"Orbán lecserélte az erőt" címmel Nagy B. György elemezte a pénteken elhangzottakat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!